Simonyi Imre: Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
- mióta már! - de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy - bármi történt is - tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Simonyi Imre: Két másik dal

Emlékszel
hogy abban az időben
valami dallamot
dúdoltál szüntelen?
Én meg egy szövegtöredéket
skandáltam amelynek
valahol elkallódott a dallama.

Aztán
valahogy úgy alakult
hogy valaki
ismert egy szöveget
ami illett
a te dallamodhoz.
S én is találtam
valami kottalapot
ahhoz a régi szövegtöredékhez.

De akkor az már
egy másik dallam volt
és egy másik szöveg.

Két teljesen más dal barátném.

Simonyi Imre: Amikor elmentél

határozott voltál
mint az ajtócsapódás

gyors voltál
mint a puskagolyó

a szívlövésesek
állítólag
semmit sem éreznek

ám az egészen bizonyos
hogy az ajtócsapódást
már semmi esetre sem hallhatják

Simonyi Imre:Nem volt árulás szívem

Nem volt árulás szívem!

Sem az hogy: ,,Te", sem az hogy: ,,Te".
(Mármint hogy: ,,én-Te", mármint hogy : ,,Te-én".)
Sem az hogy: ,,Én", sem az hogy: ,,Én".
(Mármint hogy: ,,én-Téged", mármint hogy:
,,Te-engem".)
Sem az hogy: ,,Egymást-És-Örökké."
Sem az hogy: ,,Egymásért-Örökké."
Sem az hogy: ,,Egymásért-Az-Örökké."
Nem volt árulás!
Csupán az történhetett szívem
hogy az a kettőzött örökké
nem élt egyikünket se túl!
Vagy csak egyikünket - külön?
Vagy csak másikunkat - külön?
S még az is meglehet szívem
hogy túlélt bennünket - de külön! -
az a ,,Te" az az ,,Én" az az ,,Örökké"
Amiként az is meglehet
hogy mindketten őt éltük túl:
- te meg én - azt az Örökkét.

Ám örökké: külön-külön...

Simonyi Imre :Belőled, belőlem

Belőled valamim mégis megmaradt:
én maradtál meg belőled szivem.
Belőlem valamid neked is maradt:
te maradtam meg belőlem - tenéked

Simonyi Imre: Kopogtatás

Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
- de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
- legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

- Vagy pedig egyszer sem.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

1.

Egy éve hogy nem írtam verset néked,

s a kék ruhád óta nem láttalak.

- Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet

versek nélkül is élni. S nélküled.

Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.

2.

Örökké várlak, és mégis

minden érkezésed rajtaütés.

3.

Én a múló időt már rég nem

órákkal vagy napokkal mérem,

hanem az egyik vagy a másik

elválástól az új találkozásig.

4.

Hát mondd, nem sírnivaló,

hogy még mindig ilyen avas,

ásatag módon,

— mint a dürgő fajdkakas —

tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.

Hát mégis az volna a szerelem,

hogy aki kell, az kell,

nem azért: amilyen,

hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.

Így hát ne várd — az égre —,

hogy miattad essek

valami szellemen kívüli terhességbe.

7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:

házát, mezejét, családját felejti

s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:

Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig

befogadja a szentek egyessége?)

8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:

mint két iker annyira hasonlíthat:

mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:

egytövű indulat.

9.

Mióta elmentél szívem:

azóta nemcsak én,

de magányosabb lett a kivert bölény,

a szegény rongyosabb,

hajszoltabb az üldözött.

S eggyel több a rémregény.

10.

Az űzött ifjúkor

lakatlan szigetet

talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,

mikor csupán veled

népesítettem be

azt a szigetet.

11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?

S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:

menekülést is, meg menedéket,

törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ

Barátném, meglásd, lehet végül két ember,

aki — akár jutalmul, akár büntetésül —

de megérdemli egymást.

 

Simonyi Imre :A lehetetlenért

és túl az értelem határán
s az érzelem határain túl
s a lakatra zárt lehetőségek mögött
mégis csak kell lennie
valahol valamerre
valamiféle valaminek
valami határtalanságnak
valami korlát-nélkülinek
amiért mégis érdemes
az értelem határait általlépni
s az érzelem korlátján
átalvetni magad
— kerül: amibe kerül —
A LEHETETLENÉRT.

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 1

Hozzád kiáltok emberszabású asszony!
— A réti farkast hallottad üvöltve
önsebét marni s a vihart dühöngve
önerejét roncsolni a sziklás parton?

A hangra figyelj! — Én mindaddig kitartom
(sebzettek jussán) a szabályt letörve,
míg — karmester: — sors s kötelmek ellen pörbe
a válasz belőled (értem) felszakadjon.

Egy jel! egy hang! egy jaj! egy állati
hörgés! egy halk sóhaj — mindegy — de fedje
az enyémet! — S a kettő keveredve

a világ jajával: — megváltani
jog: — egymásra s a kortárs ezrekre,
pokolra s a megváltatlan egekre!

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 2

Úgy mondják — tudd meg — haldokolva jöttem
a világra. — Már akkor mögém szorult
az élet. — S már akkor, ott felkomorult
az elmúlás. — Húnyt szemmel állt előttem,

Első sivalkodásom már utolsó
szó jogán hasított anyám fülébe.
Szerzett jogon ordítom hát a térbe:
fellebbezek! - Az első pillanattól

koholt a vád, s a tanú vesztegetve!
De ki a tanú? — S mire vád az érdem?
Ügyész Úr: Sors: s te süketnéma némber!

— halljátok?! — : ím rávallok az egekre
— az Isten, s véle-cinkos emberekre —
ez ellenem szőtt torz törvénykezésben.

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 3

Így volt. — Én így láttam meg a világot;
hogy miként egy névtelen feljelentő
mögém lapult az áruló Teremtő,
s a zsandár elmúlás kezére játszott.

A bölcső rácsán már a szörnyű ábra
rajzolódott! — Hogy majd szétvertem fejem
a rettenetben. — "Ó, milyen szertelen"
— mondták — s: "az apja volt ilyen..." — Hiába:

akkor még nem volt szavam a fogalmat
jelölni. (S ha lett volna?) — Hisz a falnak,
a süket, merev falnak (mint a borsót)

vetem ma is — tagoltan már — a jajszót:
vigyázz rám, míg lehet! s ti mindahányan!
s reátok én — ez egy-sorsú világban!

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 4

"De ki a tanú? S mire vád az érdem?"
Felelj te Lány! — A meghasadt anyag
korában, ím a hasadó tudat
(kétfrontos, rettegő felismerésben)

a bonthatatlan, tudatos egészben
keres anyagtalant, s mégis valót,
a reménynek megkapaszkodhatót:
— benned — egy értem dobbant szívverésben.

Felelj! Tanúskodj! — Utolsó szalmaszál:
fogóddz belém! — Kiáltsad hát velem;
kiáltsd, hogy: tűz van! végveszély! jön az ár!

Hogy mindnyájatok félelmét reszketem
— erről vallj: — érdememről! — Erről beszélj,
te lány! Tanúm! — Te: Enyhítő Körülmény!

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 5

Nem ismered a szavak vonzatát —
Csak mondod: "nem", vagy, "szeretlek" s: "tán
holnap..."
— felelőtlen. S amit ebből kivonhat
a felelős kétely (torz szorzatát

felbontva szavad s tettednek — s amit
elhallgatsz — miért? — azt is mérlegelve)
a különbséget már köbre emelve
szenvedem. (Mert hiánnyá alakít
meglévőt is — különnemű, s a kétes!)
— Ó, értsd meg hát a szó vetületét!
Ha azt mondom — mert az vagyok rég — "éhes"

nem azt jelenti: "jöhet az ebéd",
még azt sem, hogy: "három napja nem ettem"
de a hiányt, hogy — mért nem vagy mellettem!

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 6

A "kettőnk ügye"... Tán hitte egy percre
— hogy van ilyen — az alkotó reménység.
"Magánügy" (az enyém) így feleselve
veled, magammal: tövisként a kétség

szívembe tört. S azóta gennyesedve
hurcolom, mint a poklos fekélyét.
(A kártyás rak fel így egy hitvány tercre
utolsó tétet — maradék esélyét

a létre: — a "kettőnk ügye") — A látszat,
hogy van benned méltóság, meg alázat
vállalni sorsom: — csalt, miként a kártya.

S most szégyen mar. Miattad. S a: — "hiába!?"
Az álmodó — mivel oldalba lökte
a valóság — így ébred. — Szemlesütve.

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 7

Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt ver az óra
s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére —

Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 8

Miként a déli sarkról csak északnak vezet
minden út, cél, irány, vágy, meg az emlékezet:
így űz feléd barátném (képletes délkörök
mentén) az egyirányú kényszer: — az ösztönök

mélyéről feltörekvő... S az igény: — a tudat
aljáról... Így a szívből: a remény... S hangulat:
a menekvő magányból... — Te Jóremény—foka!
Te megjelölt Csomópont! Te vonzó Pólusa

a bozzád-kényszerültnek! — Te Egyirányúság!
— A véled—népesített emberlakta világ
felé: — feléd rohan már minden út, képzelet,

cél, vágy, hajlam, valóság, s a kényszerképzetek.
Feléd! Te! Északi! — Irányodat óhajtón
vagyok már induló. --- Miként a déli sarkról...

Simonyi Imre : A kettőnk ügye -9

S most németet tanulsz, meg franciát. —
Nincs más gondod? — Míg egy jelző nyomán
botorkál pennám (mely méltó lehet
ámulni erőfeszítésedet;

hogy most már három nyelven ne legyen
szavad, melyben értelmét lelhetem
a tegnap még közösre tervezett
egynyelvű kínnak): — az emlékezet

így kéri számon — sváb öreganyám! —
az együgyű szókincsű unokán:
hogy is volt? — "gib mir Brot" — adj kenyeret...
meg hogy: "ich will schlafen". — Az istened;
karéj kenyerem voltál s vetett ágyam!
— Hiányodat, mondd, hány nyelven kiáltsam!





Simonyi Imre : A kettőnk ügye - 10

Ha elfogynál bennem, mint a remény —
Ha elfogynál, akárcsak egy vég vászon
(mi rég többe van, mint amennyit ér)
egy áron aluli végeladáson —

Ha elfogynál, miként a türelem —
S ahogy ábrándonként fogy a valóság —
Mint tébolyultból fogy az értelem —
Mint lassan gyógyulóból fogy a kórság —

Ha elfogynál, igen, az volna jó. —
Mint a vászon... — S a torokszorító
tizenkettedik órán a remény...

Vagy mint a tébolyban az értelem —
Vagy, mint benned én — ahogy jeltelen...
S ahogy e vers elfogy pennám hegyén...

Simonyi Imre : A kettőnk ügye -11

Hogy voltál! — Hogy lehettél volna drágám!
S hogy mégsem voltál! — S hogy mégis lehettél!
(Így számlállak a kétely variánsán.)
Szerethettél volna! — S mégsem szerettél!

S hogy szerettél is! — De nem szerethettél!
(Megvetett vágyam, ím vetetlen ágyán
fetreng már közönyödnek.) — Levetettél.
Engem vetettél le! — (Szoknyád hiányán

sem pirulhatnál ilyen meztelen!)
S amid még megmaradt belőlünk: — pállott
rongyként most két év emlékét riszálod...

"Emberszabású Asszony" — hogy tehetted! —
"Te Enyhítő Körülmény" — fertelem:
hogy vélem e rangod is levetetted.

Simonyi Imre : A kettőnk ügye -12

Az, hogy már megint minden elveszett!
Ezt érezni és elviselni drágám
szüntelen! — Sorsom annyi kis hiányán
egyre szenvedni ezt a teljeset!

Újra, s mindig! — Így egyre újuló
lenni a kínban! — Így egyetleneggyé
fertőzni: — égő egyetemes sebbé —
annyi volt horzsolást! — Fogyatkozó

öröm, fagypontig dermedt remény és a
hasadt öntudat bomló maradéka
a bonthatatlan tudatos egészen:

rajtad kényszerül immár számbavenni:
— te vagy a mérték, hogy már megint mennyi —
hogy már megint minden a veszteségem.