Dabi István (...)

a párnám alá rejtettem
az álmaimat
hogy el ne olvassa senki
az agyamban rejlő gondolataimat

csak a halálom után
kúsznak majd elő
megdermedve félholtan
és eltűnnek az égen
mint a köd
a meleg nyári napon

Dabi István : (...)

vajon télen
az emberek is
elhidegülnek
egymástól
a hideg levegő
és a hó
hatására
és hamarosan
mintha vastag jégréteg alatt
lennének
ami nem ereszti át
a baráti ujjak
melegét

Dabi István : (...)

az ablakokon - jégvirágok
az arcokon - mosoly
egyformán rejtegetjük
a házak belsejét
és az érzéseket
mikor tanulja meg végre az ember
szégyenérzet nélkül megmutatni
hogy mi van a lakásában
                       és a lelkében

Dabi István : (...)

sohase kérdezd
hogy örülök-e
vagy bánkódom
az igazat meg nem mondom
és ne kérdezd
hogy szeretek-e
vagy gyűlölök valakit
mert hazudni fogok
csak miután lerántod
arcomról a maszkot
látod meg az énemet
de honnan tudhatod
hogy az álarc alatt
nem egy másik álarc van
a végtelenségig

Dabi István :(...)

a közöny
a gúny
a megvetés
elől a védelem
vajon az
ha elbújunk egy sötét zugban
vagy ha közönnyel
                      gúnnyal
                      megvetéssel
válaszolunk

Dabi István : (...)

gondoltad-e egykor
sok éve
hogy az ismerőseid és barátaid között
magadra maradsz
csak azért
mert másképpen gondolkodsz
és mások véleményét
nevetségesnek tartod
mindenki elfordul tőled
és egyedül maradsz
a meleg kályha mellett
és irigyen nézed
az utcán kart karba öltve sétáló párokat
nem is sejtve
hogy mindez képmutatás
mert az ajtó mögött
véget nem ér a civakodás
és az imént még vidáman beszélgető emberek
elhallgatnak örökre

Dabi István : (...)

amikor hajnalban
az égen lassan kihunynak a csillagok
üres szobámban ébredek
ahol nappal is sötétség honol
mert már régóta
senki sem nyitja ki az ajtóm
hogy beengedje
a szerelem fénysugarát

Dabi István : (...)

talán jobb lenne
egyedül élni mindig
s nem gondolni soha
mi lesz hogy ha magadra
maradsz hiszen nem tudhatod
hogy lehet élni társsal
s aztán nélküle

Dabi István :(...)

elfáradtam - mondta
leült
az ölébe tette a kezét
fejét kissé hátrahajtotta
és elnézett a messzeségbe
már pár napja ül ott
szótlanul
mozdulatlanul
és senki sem mer odamenni hozzá
                          megszólítani
                          megérinteni
talán már nem is él

Dabi István

pillants az égre
a felhők mögül
bánatosan nézi a nap
a fehérbe öltözött földet
és meg nem érti
hogy ez a gyász vagy az öröm
színe

Dabi István: (...)

megjelent a hold
egy magányos fa fölött
és gúnyosan rám nevetett
"te ugyanolyan magányos vagy
mint ez a fa és én"
olvastam fénylő arcán
bár a nagyváros tömege tolongott köröttem
rákacsintottam
és eltűntem

jól tudom
minden éjjel felkeres
és vagy gúnyos
vagy szánakozó tekintettel
követi magányos lépteimet
amíg el nem tűnök
szobám elfüggönyözött ablaka mögött