Kamarás Klára : Tél közepén

Még túl hosszú a tél:
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély,
és dermedő minden tavaszra váró
gondolat.
De hinni kell,
mert egyszer minden bánat véget ér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb utóbb kisüt,
és az ága között
bimbózik a remény

Kamarás Klára :Őszi levél

Ez már a másik ősz...a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hova lett az arany lomb,
lángoló szép levelek
tarka varázsa?
Elmúltak...mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat.
Fázós köd fekszik a tájon...
Vágyom utánad...

Kamarás Klára : Őszi illúziók

Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.

***

Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet, hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.

***

A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár,
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...

Kamarás Klára :Tovább

Mikor a tüzek mind kialszanak
s elnémulnak a lázadó szavak,
ne hidd, hogy végleg megadom magam,
megyek tovább, sötétben, hontalan.
Hihetnéd azt, hogy járni sem lehet
félőn tapodva minden új követ,
vakon tapintva kerítést, falat…
de csak tovább, amíg meg nem szakad
e koldus lét, e céltalan magány,

s át nem lépek a semmi kapuján.

Kamarás Klára: Vigasztalás

Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,a gondolatok úgyis megmaradnak.
Nem tartozol senkinek... senkihez.
Adósa nem vagy másnak,
csak ...magadnak.

Kamarás Klára :Négyszemközt

Tudod... Az élet így is, úgy is...
Ki ne mondd...!
Csak szép legyen az út,
és mind bolond,
aki előre kesereg
s azt várja, mikor jön a förgeteg...
mely végleg elsodor...
Most kimondom: temet.
Múlttá tesz minden küzdést, életet.
Megyünk... Megyünk a közös cél felé,
virágok, hantok, koszorúk közé...
Addig talán még lesz néhány tavasz
másnak... s nekünk is, majdnem az.
Ezer göröngyben
botlik meg a láb,
de a kék madár dalol valahol...
Te hallod még?

" - Tovább! Tovább!"
Remény? Hát persze:
Mindig van remény,
míg tart az út,
pedig végül mindenki odajut...
tudjuk, hogy nem számít hova
visz el a szentmihály-lova...
csak míg a saját lábunkon megyünk,
addig fontos: "hogyan?".
Botladozunk és vándorlunk tovább
egy kicsit sírva, kicsit boldogan...

Kamarás Klára :Ne kérdezz soha ...

Ne kérdezd a nevem,
ne ismerj meg soha,
ne lehess mostoha
hozzám azt szeretném!

Csak egy a tömegből,
annyi legyek, több se.
Menj el hát örökre:
ma még én se bánom.

Ne kérdezd a nevem,
mert ha megismernél,
és mégsem szeretnél,
nagyon, nagyon fájna.

Kamarás Klára - Vigasztalás

Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,a gondolatok úgyis megmaradnak.
Nem tartozol senkinek… senkihez.
Adósa nem vagy másnak,
csak ...magadnak.