Katona Klári:A mondat

Napok óta egyetlen mondat foglalkoztat.
Bárhol vagyok, bármit csinálok,érzékelhetően velem van.
Mélyértelmű. Mint egy nagy mű. Pedig csak egy, egyetlen
mondat, egy filmben hallottam.
Angolul gyönyörű. Gyönyörű magyarul is.
Egykori apjától mondja egy kisfiúnak a főszereplő:
És nem szaporította a világ baját. És én?- visszhangzik bennem.
És másnap visszamegyek a filmért. Szeretném újra hallani.
ahogy mondja :And he never added to the troubles of the world.
Igen, jól értettem. angolul többesszámban használja a baj szót,
magyarul szép, kifejező az egyes szám is. És te? És én?
Bármelyikünk? Gondolunk erre legalább? Néhanapján.
Gondolunk rá, annyi vigyázatlan gondolat után? Gondolunk a
világra ? A bajaira? Azok közül is azokra ,amiket talán pont mi
okoztunk, gondolatban, szóban és cselekedetben ?
Mikor volt utoljára szabadságon a világ? Hagytam,hagytad,
hagytuk , hogy gondolataink súlyától megpihenjen, fellélegezzen?
Hányan voltunk vajon az idő emberi léptékekkel alig felfogható
végtelen hosszú láncolatán , akiknek fontos volt ? És kik voltak?
A jóakarók, akik nem tudtak eleget? A tudók, akik nem voltak elég jók?
A bizonytalanok, akik mindig inkább kimaradtak? Vagy a nehézséggel
küzdők, akik nem hitték, hogy részt vehetnek? Miben, mennyivel,
mikor? Bármivel, bármikor, bárki.
Mert bár sok , mindent nem volt már szabad, de emberi nagysággá
lenni? Gondolatban, szóban vagy cselekedetben? Tagadni lehet ezt is.
De a tagadást szabad észlelni, elutasítani. Szabad nem belenyugodni.
Megértést találni, továbbmenni , újra keresni, s tenni, tenni, tenni,
ha úgy kell tenni.
Csak a világ baját szaporítani, azt nem szabad.

Katona Klári :Élek

Én döntöttem így ,ha nem is emlékszem rá. Élek, s

tudok róla vagy sem, megértéseim függvényében.

Élek, mosolygok, sugárzok, lépek, adok és kérek.

Kérek olykor sokat, olykor feleslegesen.

Észreveszem, vagy nem, megteszem, s várok, miközben

hiszem, élek. Várom a jelet, a jelzést, az alkalmat, az

alkalmast érted? Figyellek, mégsem tudom. Válasz

híjján feltételezek. Ha szerencsém van észreveszem.

Szerencsém?

Ha figyelek, észreveszem, feltételezek.

Újra meg újra. Feltételezem,hogy látsz, hogy

ismersz, hogy szükség van rám, hogy fontos

vagyok. Fontos. Hogy ez miért fontos? Ahogy

végiggondolom, szemem távoli pontokra téved,

kapaszkodót keresve a válaszhoz kellő

gondolatok valamelyikében. Fontos miért? Fontos.

Fontos, fontos? Még mindig keresgélek, mintha nem

lenne kész rég a válasz. Az eddigi felismerések

szerinti…Keresgélek, mintha nem mozgatná minden

igyekezetem, pillantásom, sóhajtásom, újabb szó

előtti lélegzetem régtől fogva. Ez a válasz, már a

feltett kérdés előtt megszületett: a figyelemérintés

éltet. Pillantásomtól lobban fel fényed. Rólam

szóló gondolatod felhorzsol, vagy melenget.

Homogén háttered vagyok, hogy látszhass, símává

leszel, hogy láthass. Bonyolultságomban

letisztulok, megzavart nyugalmadra gyógyírt

hozok. Hogy látszik csodád, ha nem tévedek?

Figyelmed válaszul engem kap meg. Engem látsz?

Magadat bennem? Mit akarunk látni? Varázst?

Valót? Látom a szemed,megmelegít. Szédülök,

de tompul a fény. Fárad a figyelem. Szökik

a pillantás. Észrevettél? Magadban átfestettél?

Felismertél?

Mint a hegy a köd mögött, mint csúcsa

a felhők között, ott vagyok. Érlelődök,

de állandóan vagyok.

Láthatod

Katona Klári :Élet

Nekem annyira mást jelent. Gyermekkorom óta. Sosem
hittem el, hogy mindössze annyi, mint a tanításokban.
Nem hittem, hogy a kötelességek szép sorjában elvégzése
lehet ő. Azt még kevésbé, hogy a szenvedés, a szegénység,
az intrika, a csalódások, a háború, mind mind természetes
velejárói. Miben hittem akkor? S mitől? Hogy mitől, máig
sem tudom, hogy miben, az napról napra alakul bennem.
Semmi sem tudta elvenni a kedvemet tőle. Az igenlésétől,
a magasztalásától. Az iránta érzett csodálattól
a beteljesítéséről. Minél inkább múlik az idő, annál
biztosabb vagyok abban, hogy az élet maga, mindennél
több megélés, nem teljesített halmaza . Azok elvárások.
Magunktól, másoktól. Csakúgy mint a siker, a pénz,
a tökéletes alak, vagy egy még nagyobb képernyős televízió.
Milyen furcsa, hogy a felismerés, sokszor hamarabb éri el
azokat, akiket az élet- ahogy beszélni szoktunk róla-
megpróbál. Mintha az érzékszerveink lustábban felelnének
a meglévő csodára, mint hiányára. Nem tudom, hol
maradt el a tudás egymásnak átadó láncolatán a józan
rálátás a mindennél többetérőre. Józanságot emlegetni
a csoda közelében, Hogyne, ha életre hívható.
Miért a korai életkorban halálos bajokkal csatázók,
a felfoghatatlannak tűnő kóroktól fenyegetett
picinyeket nevelők, vagy a korán hátrahagyottak jönnek
rá igazán mit veszíthetünk. A csodatevékenységünket felváltó
verseny, a versengés, a többnek kell lennem nálad
állandó szorításában gyengül a látásunk, romlik
a hallásunk, s szívünk dobbanása is egyre gyakrabban
botlik. Mit ad, mit hoz a magunkról, mint magáról
az életről való megfeledkezés? Javakat? Biztonságot?
A természet feletti győzelmet?Még mindig azt hisszük,
hogy sikerülhet? Amit gyűjtöttünk, itt marad, ha
megmarad. Biztonságunkat bonyolult zárak,
távolságnövelő kerítések, túl erős emberek kell, hogy
vigyázzák. S a természet? Időről időre megrázza magát,
hogy embert és alkotásait nem tisztelve temesse maga alá
túltengéseit. Nem győzhetünk, csak magunkon.
A minden bennünk alszik még.