A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schäffer Erzsébet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schäffer Erzsébet. Összes bejegyzés megjelenítése
Schäffer Erzsébet
Mindenkiben van belül egy gyémánt, ami az embert emberré teszi. Ezt mostanában nagyon betakarjuk. Van, aki függönnyel, lepedővel, de van, aki fával, pajzzsal, és van, aki betonba ágyazza, és azt hiszi, nem lehet onnan kirobbantani. De ez nem így van: a burkot vagy szépen, lassan lehántolgatja az ember, vagy egyszer éri egy olyan hatás, amitől leomlanak a falak.
Schäffer Erzsébet
Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során. Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre. Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete. Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri.
Schäffer Erzsébet:Minden rendben van
A szememmel mindig az angyalkát kerestem. Mesélték, már akkor is ott volt a fa alatt, amikor anyukám kislány volt. Túlélt háborút,költözködést, túlélt mindent.Állt hűségesen a karácsonyfa alatt, hátán egy apró put-
tonyban parányi gyertyát tartott.Annyira kicsi gyertyát, hogy ma már nem is lehet ilyen csöpp gyertyát kapni. De ez nem baj. S az sem, hogy egyik szárnya vége csonka, hogy hosszú szoknyájának vége fodrán megkopott a festék. Ha gyerekkorom bunfordi porcelánangyalkáját meglátom karácsony estéjén, azt gondolom, minden rendben van.
Majdnem minden rendben van ebben a rendetlen világban.
tonyban parányi gyertyát tartott.Annyira kicsi gyertyát, hogy ma már nem is lehet ilyen csöpp gyertyát kapni. De ez nem baj. S az sem, hogy egyik szárnya vége csonka, hogy hosszú szoknyájának vége fodrán megkopott a festék. Ha gyerekkorom bunfordi porcelánangyalkáját meglátom karácsony estéjén, azt gondolom, minden rendben van.
Majdnem minden rendben van ebben a rendetlen világban.
Schäffer Erzsébet :Irka és dió
Amikor a fecskefiak már megtanulták , hogyan cikázzanak jobbra-balra villámgyors szárnycsapásokkal az éhes karvaly elől s már maguk fogják a szúnyogokat a hűvösödő vizek fölött, amikor újra tömött villamosra szállok reggelente, s az árnyékok hosszúra nyúlnak már kora délután- ha nem is nézek a naptárra, tudom,valami már kezdődik.
A nyár barnára sült, meztelen talpú ,lusta,szemlélődő szabadsága oda,megsűrűsödnek a bejegyzések a noteszekben,csöngenek az eddig néma telefonok, a messzi présházak vén ajtajának repedése körül kíváncsi darazsak döngenek,tudják , a csöndesedő tőkék közelében valami készülődik.
Frissen főtt fügelekvárt hoz egy barát s míg belekóstolok,egy kislány integet valahonnan messziről,irkákat lóbál,lilába hajló kék bekötőpapírt vagdos, piros szélű vognettát nyálaz, aztán kék tintával óvatosan, hogy pacát ne ejtsen, ráírja a nevét, s azt,hogy harmadik osztály.
Az íróasztalok mellett komoly emberekaz új,fogadalmakkal teli életüket tervezik:mostantól majd korán kelnek,a gyerek napirendjét vaskézzel betartják,elkezdődnek a tánc-és úszótanfolyamok,a nyelvleckék és a szülői értekezletek.
A földek gazdái homlokukat törlik,ami a legfőbb,tető alatt a kenyérnek való,s ami még hátravan,hozza rendbe ,egyik dolog a másikat.
Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről,Ég és Föld ajándékáról, azokat lugasban találod.Melléjük ülsz.Dió és mandula van a tányéron,
a kosárban hamvas szilva,pirosló jonatán és sárga batul,gyöngyszínű muskotályszőlő a koraiból,és banánszínűvajkörte. Ha beléharapsz,
édes lé csordul a szájad szélén,s ekkor a hófehér virágra gondolsz,ami nem is olyan régen a körtét álmodta...Megtörlöd a szád,tavalyi borral koccintasz.És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért...
(Pókhálófonál-történetek útközbem)
A nyár barnára sült, meztelen talpú ,lusta,szemlélődő szabadsága oda,megsűrűsödnek a bejegyzések a noteszekben,csöngenek az eddig néma telefonok, a messzi présházak vén ajtajának repedése körül kíváncsi darazsak döngenek,tudják , a csöndesedő tőkék közelében valami készülődik.
Frissen főtt fügelekvárt hoz egy barát s míg belekóstolok,egy kislány integet valahonnan messziről,irkákat lóbál,lilába hajló kék bekötőpapírt vagdos, piros szélű vognettát nyálaz, aztán kék tintával óvatosan, hogy pacát ne ejtsen, ráírja a nevét, s azt,hogy harmadik osztály.
Az íróasztalok mellett komoly emberekaz új,fogadalmakkal teli életüket tervezik:mostantól majd korán kelnek,a gyerek napirendjét vaskézzel betartják,elkezdődnek a tánc-és úszótanfolyamok,a nyelvleckék és a szülői értekezletek.
A földek gazdái homlokukat törlik,ami a legfőbb,tető alatt a kenyérnek való,s ami még hátravan,hozza rendbe ,egyik dolog a másikat.
Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről,Ég és Föld ajándékáról, azokat lugasban találod.Melléjük ülsz.Dió és mandula van a tányéron,
a kosárban hamvas szilva,pirosló jonatán és sárga batul,gyöngyszínű muskotályszőlő a koraiból,és banánszínűvajkörte. Ha beléharapsz,
édes lé csordul a szájad szélén,s ekkor a hófehér virágra gondolsz,ami nem is olyan régen a körtét álmodta...Megtörlöd a szád,tavalyi borral koccintasz.És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért...
(Pókhálófonál-történetek útközbem)
Schäffer Erzsébet
Elszoktunk a csodáktól. Megy az élet, minden ki van számítva, nem történik semmi rendkívüli... (...) Kislánykoromban volt egy szokásom:
a csodavárás. Ha nagyon szerettem volna valamit, akkor behunytam a szemem, és háromszor balra megpördültem a sarkamon.(...) Egyszer megpördültem, és mikor kinyitottam a szemem, hát ott állt valaki.
A csodákat nem kell lebecsülnie az embernek, s ha nem várjuk őket, akkor is vannak. Szóval, ha valaki megkapargatja a saját életét, és
a kicsi pillanatokat összesöpörgeti, nagyon sok van, egészen biztos.
Az emberek végigcsinálják a történeteket, és valahol a jóra várnak. Valahogyan mindig ez derül ki: a jóra várnak. Még ha nincs is a homlokára írva, és a világ a felszínen nem erről szól, de mégis ez van, mert enélkül semmi nem működne.
a csodavárás. Ha nagyon szerettem volna valamit, akkor behunytam a szemem, és háromszor balra megpördültem a sarkamon.(...) Egyszer megpördültem, és mikor kinyitottam a szemem, hát ott állt valaki.
A csodákat nem kell lebecsülnie az embernek, s ha nem várjuk őket, akkor is vannak. Szóval, ha valaki megkapargatja a saját életét, és
a kicsi pillanatokat összesöpörgeti, nagyon sok van, egészen biztos.
Az emberek végigcsinálják a történeteket, és valahol a jóra várnak. Valahogyan mindig ez derül ki: a jóra várnak. Még ha nincs is a homlokára írva, és a világ a felszínen nem erről szól, de mégis ez van, mert enélkül semmi nem működne.
Schäffer Erzsébet
Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.
Schäffer Erzsébet
Egyszer odafönt a mennyországban, széles jókedvre derült az Úristen, és azt mondta Péternek:Te, Péter, annyit elégedetlenkednek az emberek, semmi sem jó nekik. Kedvükre teszek. Most az egyszer megszabadulhatnak a sorsuktól. Választhatnak mást. Intézkedj. Intézkedett is Péter, s az emberek mind-mind hozták a vállukon nagy zsákokban a sorsukat, lerakták, s elkezdtek válogatni. Amikor már mindenki választott magának zsákot, mondta nekik Péter, nyissák csak ki. Hát Teremtőm, mind egy szálig a saját zsákját választotta.
Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek. Apró karok nyújtózkodnak bennünk boldogan, kapkodnak a mellünk felé, mama!
Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lehettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszer volt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.
Jó ez így.
Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek. Apró karok nyújtózkodnak bennünk boldogan, kapkodnak a mellünk felé, mama!
Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lehettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszer volt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.
Jó ez így.
Schäffer Erzsébet
A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sohasem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És fájnak... mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában ott legbelül, fel nem tör egy pecsétet... Hogy tartottam valaha a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.
Schäffer Erzsébet

…. Akivel én kéz a kézben vándorolni tudnék, a patakot követve, az erdőkön át, nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében és messze néző fehér hómezőkön át. Keveset szólna, és azt is egész halkan. Azt a szót, amire mindig vártam. A hallgatása többet mondana, mint mások beszéde. Megértene, jobban, mint bárki előtte, jobban, mint ahogy én magamat megértem. Nála otthon lennék, magánál tartana. Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne, az lenne, amit mindig is szerettem volna.
A nevetéséről felismerném. Mert csak ő tud, úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben.
Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon, tudom, hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár. Keresem és félek. Mert, mi lesz, ha megtalálom? Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés. Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én, nem lesz távolság, és nem lesz holnap. Csak mi, csak együtt és ma – örökre.
A nevetéséről felismerném. Mert csak ő tud, úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben.
Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon, tudom, hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár. Keresem és félek. Mert, mi lesz, ha megtalálom? Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés. Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én, nem lesz távolság, és nem lesz holnap. Csak mi, csak együtt és ma – örökre.
Schäffer Erzsébet

Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat...
- Gyémánt? – néztem rá.
- A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.
- Gyémánt? – néztem rá.
- A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.
Schäffer Erzsébet

Élsz egy városban, azt hiszed, ismered. Ó, dehogyis ismered! Ha azt akarod, hogy egy város a tied legyen, nyiss be a kapukon, fordulj be az udvarokba, sétálj föl a lépcsőkön, lebbentsd meg a függönyöket az ablakok mögött... Köszöntsd szíves szóval a házak lakóit és hallgasd meg a történetüket. Ha így teszel, lassan tied lesz a város, ahol élsz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)










