Amikor a fecskefiak már megtanulták , hogyan cikázzanak jobbra-balra villámgyors szárnycsapásokkal az éhes karvaly elől s már maguk fogják a szúnyogokat a hűvösödő vizek fölött, amikor újra tömött villamosra szállok reggelente, s az árnyékok hosszúra nyúlnak már kora délután- ha nem is nézek a naptárra, tudom,valami már kezdődik.
A nyár barnára sült, meztelen talpú ,lusta,szemlélődő szabadsága oda,megsűrűsödnek a bejegyzések a noteszekben,csöngenek az eddig néma telefonok, a messzi présházak vén ajtajának repedése körül kíváncsi darazsak döngenek,tudják , a csöndesedő tőkék közelében valami készülődik.
Frissen főtt fügelekvárt hoz egy barát s míg belekóstolok,egy kislány integet valahonnan messziről,irkákat lóbál,lilába hajló kék bekötőpapírt vagdos, piros szélű vognettát nyálaz, aztán kék tintával óvatosan, hogy pacát ne ejtsen, ráírja a nevét, s azt,hogy harmadik osztály.
Az íróasztalok mellett komoly emberekaz új,fogadalmakkal teli életüket tervezik:mostantól majd korán kelnek,a gyerek napirendjét vaskézzel betartják,elkezdődnek a tánc-és úszótanfolyamok,a nyelvleckék és a szülői értekezletek.
A földek gazdái homlokukat törlik,ami a legfőbb,tető alatt a kenyérnek való,s ami még hátravan,hozza rendbe ,egyik dolog a másikat.
Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről,Ég és Föld ajándékáról, azokat lugasban találod.Melléjük ülsz.Dió és mandula van a tányéron,
a kosárban hamvas szilva,pirosló jonatán és sárga batul,gyöngyszínű muskotályszőlő a koraiból,és banánszínűvajkörte. Ha beléharapsz,
édes lé csordul a szájad szélén,s ekkor a hófehér virágra gondolsz,ami nem is olyan régen a körtét álmodta...Megtörlöd a szád,tavalyi borral koccintasz.És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért...
(Pókhálófonál-történetek útközbem)
