Ady Endre :Levél a Sorsomhoz

Gyűlöllek, vágylak
S hévvel kivánlak.
Sorsom: hogy: teljesedj be végre,
S mert csupa bánat,
Ha durcásan nézek az Égre.

Az Eget, várón,
Vissza-csinálón,
Sorsom, hogy teljesedj, be várlak,
Kicsit megállón,
De jöjj, már jöjj, mert hiven várlak.

Ady Endre :Áldásadás a vonaton

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz, bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szivemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

Ady Endre :A Nap ravaszkodása

Mit akar most a Nap,
Miért akarja így tavasszal
Elhitetni,
Hogy sokkal boldogabb,
Szebb és fiatalabb vagyok?

Száz új, ifju legény
Méltóbb az elbolonditásra
Vén magamnál;
De jön, jön, jön a fény
S én elkábultan reszketek.

Óh, nagy akaratok,
Kik munkáltok a tavasz-fényben,
Már tudjátok,
Hogy én öreg vagyok
S öreg ember háladatos.

Szép, víg üzenetek,
Csengjétek a tavaszt fülembe:
Ifju korral
Minden ember beteg
S én gyógyulok, mert vénülök.

Mit akar most a Nap?
Azt akarja, hogy emlékezzek
S legyek boldog,
Most már, mikor szabad
S mikor már úgyse lehetek.

Ady Endre

Amit mi eseménynek hívunk, amiről mi krónikát írunk,
egy rövid epizódja, eltörpülő mozzanata annak a
nagy tragikomédiának, aminek Élet a neve.

Ady Endre: Az én bűnöm

Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?

Én csak éltem és daloltam,
Többet, jobban, erősebben.
Olyan nagy bűn, hogy én voltam?

Hát kárhoztam, hát vétkeztem,
Mert másoknál külömb voltam?
Nem akartam, nem kerestem.

Hát igazán ez a sorsa
Minden újnak, szépmerőnek?
Bár sohse születtem volna.

Ady Endre

Boldogok, akik mindent megmagyaráznak,mert eszükbe sem jut,
hogy megérteni teljesen semmit se lehet.

Ady Endre :A percek aratója

Nem zaklatnak már a régi miértek.
Nem kérdezek már: készek a válaszok.
Miért az élet, miért a viadal?
A fene bánja.

Nyilván akarja valami vak átok.
Nagy alázattal hajtom le a fejem.
Görgessen a perc, az ő dolga bizony,
Merre, mivégre.

Csak néha-néha torzul el az arcom.
Sokallom: mégis sok az én nyavalyám.
(Ejh, mégis, mégis aratok valamit:
Hullnak a percek.)



Ady Endre

Nem is tartom magamat betegnek.
Én csak példátlanul összepajtáskodtam az élettel.

Ady Endre :A mentő glória

Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.

Mindegyiknek van egy nagy vádja
S én bűnrovásom hallgatom
Mellem vervén, hajam cibálva.

Ez is igaz, ez is: valóban
Nem voltam én állhatatos,
Sohase voltam, semmi jóban.

Tavaszt láttam csunya avarban
S elszalasztottam a tavaszt
S kellő időben meg nem haltam.

Bántottam, kik védtek, szerettek
S öleltem a judásokat:
Igazuk van, akik megvetnek.

De mégis, mégis gyászos pírban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sírtam.

Ady Endre

A legerősebbnek is meg kell állnia egy percre olykor,
egy sziklára ülni, s gondolkodni, hogy: hogy, mikor és merre?

Ady Endre :Lajosnak

...Ha megcsaltak reményeid,
Ha összetört a nagyvilág,
Idézd fel szép ifjúságod,
A sok tüzes, merész álmot
S az emlék majd nyugalmat ád.

És ha tán a fájó emlék
Felszaggatná sajgó sebed,
Távol tán ─ de veled sóhajt,
Feledést, megnyugvást óhajt
Az, ki téged híven szeret

Ady Endre

A szívet legyőzni nem lehet.
Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben,
mint egy átérzett percben

Ady Endre :Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ady Endre

Úgy élj a jelenben, hogy megbánás nélkül gondolhass a múltra.

Ady Endre :Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Ady Endre

Az élet szent, szép és hatalmas valami.
A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is.
Mert mélység és magasság az élet…

Ady Endre: Mesét mondok

Ott künn hűvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyílt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szívünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém…
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!

…Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szívében vágyak lángja égett…
- Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte
Karjával a világot át,
Megszántad vón’ szegény rajongót,
Ki semmiért mindent od’ád!

Mindent! Hiszen szívének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!

S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég’ az ének,
Reménye eltűnt, el… tova…
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!

Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sápadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
Epedve kérdé bánatát…
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!

Van még. Az ifjú hitte, hogy van.
Szíve megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sóhaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát…

Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
- Elszállt a lány, elűzte tőle
Az élet egy kis vihara.

Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sóvárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk…
… Ez a sorsunk… De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?

Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sóvárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók…
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?

Ady Endre - Válasz

Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta én nekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.

Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sujtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom...

Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta én nekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.

Ady Endre :Akarok

Akarok ! Egy kemény rövidke szó
ebben benne van az egész életem !
E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,
e szó miatt még sokat könnyezem.
De történjék bármi,
ha az egész világ fog ellenállni,
vagy ha egyedül is maradok
mindent legyőzve mégis AKAROK

Ady Endre: Karácsony