Mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is,
a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,
és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom,
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!
Mióta élek, dolgozom
Parasznyán, Pesten, Putnokon,
mindig a nehezét fogom,
még sincs egy rendes bútorom.
Kis gondjaim közt guggolok,
felmagasodni nem tudok.
Segítsetek, ne hagyjatok!
könyvet, kenyeret adjatok!
Semmiből se kell sok nekem.
Barátom, ha hiszed, ha nem:
egy harapásnyi kenyeren
éltem le fele életem.
De már kevés ez nem elég
huszonhét havi maradék.
Éléskamrám az üres ég
csillaga morzsányi ebéd.
S míg ezt a verset hadarom,
tucatnyi édes haverom
él ilyen egérkebajon
gondjai közt hallgatagon.
Én szólok fakír nem vagyok,
aki bár lelkéig vacog,
mégis forró verset dadog,
hogy gőzölögnek a sorok!
Költő vagyok hát tudom én,
hogy hivatásom a remény,
és tudok hinni is kemény
gyémánt-jövőnkben bízom én.
De ugrik, illan a hitem,
naponta meg kell védenem,
mert ez a kétéltű jelen
hol ellenem van, hol velem.
Pedighát apám a veszélyt
nem nagypofájú hősökért
vállalta, izgatott, beszélt
értem, értük, mindenkiért!
S ha én szólok sem magamért,
kollektív bánatért, bajért,
rontott hitű parasztokért,
kemény, egyforma életért.
S mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is, a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,
és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!
Mint aki pénzért hegedül,
s száján lágy, kérő mosoly ül,
sürög a vendégek körül
szótlanul, szégyentelenül,
úgy kérem én is a kegyet:
adjatok könyvet, kenyeret,
szorítsatok egy kis helyet
végre nekem is köztetek!
