Fuchs Éva: Nem ez voltam

Rejtőzködő reménység, 
villanj felém, egyszer még 
fényednél láthassam, 
a hit volt-e, mire vágyódtam. 

Szerettem 
a tiszta arcokat.
 Szépséget s igazat. 
Ellenséget, mint testvért, 
fénymezők lenge csendjét. 
A pirkadat alatt 
nyújtózkodó tájakat,
 ahogy szél bandukol 
remegő harmaton, 
sóhajnyi kegyelem 
ősz angyal-könnyeken - 
S szerettem a szerelmet, 
mely feloldoz s elrejthet 
sajgó magam elől, 
mint féltő anyaöl. 
S szerettem igazán, 
mélyen, ahogy talán
 ellobbanó őrültek, 
vagy szentek szerethetnek. 
Szerettem a szó ízét, 
szagát, ahogy a kétség 
tüzeivel teli szívverssé pörköli. 
Szerettem a veszélyt, 
s végül a nem remélt 
mégis-pillanatot,
 az áldó fényt, ahogy 
a remény Jézus-ujja 
vakságomhoz ér - újra. 

Óh, 
rejtőzködő reménység,
ki értheti, mi történt?
Kit szerettem én?

Miért?

Szememből sugárzik elő
e démoni fekete fény,
titok burokban él bennem,
s tán elemészt...
De ez nem én vagyok!
Nem én táncolok,
félelmek és kétségek
fényív-hídján?!
A képzeletem csapong,
nem a szívem,
a vágyak sziklaszirtjén.
Minden lélegzetemmel
új és új sebet tépek fel.
Nem álmodok, nem félek,
s immár kötést se tépek
megbocsátás gyolcsából.
Minden, minden oly távol,
arcok, tervek, emlékek,
árnyán a messzeségnek,
se csoda, se kímélet,
se malaszt, se válasz,
s talán lélek sem,
csak sebek, sebek, sebek...

Félek, talán már nincs is
bennem elég alázat!

(hogy az lehessek, aki voltam,
rejtőzködő szeretet...)

Fuchs Éva: Idealizálva

Álmomban a simogatástól
 kirügyezett egy fa 
és felébredt aki fájdalmait aludta
és kisimult a félelem abból
ki reszketett
és mindenki kapott hozzá
egy marék kék eget.

Fuchs Éva:Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott, 
S nincs már több erőd. 
Amikor azt érzed, 
Ez, tovább nem mehet, 
Emelt fővel élni nem lehet. 
Összetört a bánat,
 Ezernyi gond közt, homályban élsz, 
feladnád már, nincs tovább. 
S mégis, valami itt tart. 
Nem tudod, miért, nem tudod, kiért? 
Legyűröd a gondot, 
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak, 
hát nincs jogod, hogy feladjad. 
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat...

Fuchs Éva:Összegzés

Az utak, melyeket nem járunk be,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek valahová...

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is feltárják lényünket...

A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon a hazát...

A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák az életet...

A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást...

És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a dal, a vers.

Fuchs Éva: Tavasz

Csurog az eresz – pereg az eresz
Fél a jégcsap, hátha odalesz.
Morcos a vén ház, foltos a háta
Lecsúszott róla télikabátja.

Tétova tócsa pislog a fényben
bogársimítás bűvöletében.
Tündérláb táncol pázsit ölén
szelek szoknyája borul fölém.

Megindul lassan – életre várva -
rózsaszín rügyek óvatossága.
Surranó szárnyak szikráznak szerte
múlt évi titkok földre teperve.

Álmok, tervek, bolondságok és vermek
szél-tépte aranyeső ágak, elhamarkodott
szerelemnek hitt vágyak, áprilisi árnyak
kísértik majd életünket, s ez így jó.

Fuchs Éva: Gondolat-fecni

Nem tudom, milyen. De van.
Kérdések. Mi van?
Lét, élet, avagy csak vegetálás?
Megmutatás, vagy magamutogatás...
Megfelelés, vagy megfelelni akarás?! Kinek, minek?
Önmagadnak elsősorban vagy másoknak?

Kik azok a mások? Ki dönti el, hogy kiknek kell megfelelni?

És kell-e egyáltalán?

Harmóniában élni és szeretettel - ez a cél.

Harmóniában vagy önmagaddal?
Akkor talán harmóniában lehetsz másokkal is?
Ezernyi kérdés, és mind újabbat vet fel.

Fuch Éva :Nekem ünnep, s Neked?

Oly korban születtem amikor ünnepnek számít egy-egy könyv olvasása.

Génjeimben hordozom, így lételemem az egyetemes szeretet.
Talán ezért tartanak "csodabogárnak" - de vállalom!
Szerintem a művészeknek és az amatőr művészeket is ide sorolom,
kutya kötelessége erre feltenni az életét. Egyetemes szeretetről beszélek.
Arról, hogy nyitottak legyünk. Látni engedjük a lehetetlent.
Megismerés, megértés, megtanítani az embereket a szeretet gyönyörére.
A szeretet átadásának szépségére, ami maga a csoda. Életszeretet.

Nyitott szem kell hozzá, nyitott fül.

Szerintem minden leírt sornak VAN mondanivalója és értelme.
Bárki magyarázz bele bármit. Nem kell mindig "megváltani" a világot.
Lehet, úgy tűnik amiről írsz, írunk, írnak napjainkban személyes és
"önző" probléma, de ha valaki odafigyel, lélekkel olvas, bizony magára
ismerhet, vele is megtörténhetett ugyanaz a dolog.
Nem megváltoztatni kell az embereket, hanem megérteni,
együtt élni velük és problémájukkal, a mi problémánk az övéké is.
A hétköznapi történetek is fontosak.

Odafigyelés, beleérzés.

Ez hiányzik ma az emberekből. Csak rohanunk és rohanunk, a megélhetésért,
pénzért, mindig valami másért. A ma nemzedékének lételeme a rohanás.

Talán mi meg tudtunk állni, ebből a rohanásból. Meg tudtuk látni a pillanatot.

Fuchs Éva: Sorsod

A sorsod
Élni, mint más -
Élni másképp:
Másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.

A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.

A sorsod
Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.

A sorsod
Mindig játszani,
És mindig veszíteni,
De mindig Tudni
Újból elkezdeni.
Távoli tiszta
Világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között,
Emberré feszülve
Mégis Maradni!