Csoóri Sándor: Tulipánok

Erős illat kerülget s bódít, mintha tulipánok jártak volna itt gyászolni téged. Tudom, tudom: jobban szeretted őket, mint a nagyzoló liliomot vagy a melegégövi orgonákat. Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt világot látni, lakni idegen városokban, hol nem kell lesütött arccal járnod szobrok és templomok körül és száz méter magas kőkeresztek állnak a hegytetőkön. De te féltél bárhová elindulni, féltél az Istenkísértő felhőktől, repülőktől, féltél a tengertől is, amely Kanada partjainál úgy nézett rád, mint ragadozó állatok szeme. Szegény halottam! neked csak az én mindennapi életem kellett: ugráló, bolond szavaim a hóval elfüggönyözött Alagútban, a szobám, az ágyam, ahol szemedből minden titkot és mandulavirágot előcsaltam. Ha élnél, talán már nem is énvelem osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon, sem a gazdátlanul maradt szomszédkert korán megérett cseresznyéin. Hisz szörnyű merényletek központja vagyok évek óta: szétvert csomópont, rom romok fölött, vádló törmelék-hegy és véres forgács. De tulipánjaid még így is eljönnek újra hozzám, minden májusban szegényen s irgalmasan.

 

Csoóri Sándor :Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség -
s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés -
s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

*
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

*
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem -

elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.

*
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra -

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!

Csoóri Sándor: Hó-játék

Magam vagyok, hát játszom:
a hóból ki se látszom,
a hóból, ragyogásból,
e duhaj hó világból.

Körhinta forog velem,
zajtalan szél-tengelyen,
fák terek, villamosok,
hó-láncba kapaszkodok.

Hajamon hó a kucsma,
csurog nyakamba lucska,
hátamon végigpereg,
belül is fehéredek.

Havazok csontomban is,
pilléző gondomban is,
a hóból ki se látszom,
magam vagyok, hát játszom.

Csoóri Sándor

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,
     vigasztal a halottaimért,
          magamért...
 

Csoóri Sándor :Aranyvasárnap

    Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?
Nyitva az ég, nyitva a boltok.
    Egy kis életet kellene még, ha lehetne,
             tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik
s néhány napos napot az esztendőből
    és engesztelhetetlen, nagy téli esőt,
             amely veled együtt a földbe mosna.
Amíg te éltél s a gesztenyelombokat
    itt bókoltattad a fejem körül,
             nem is volt halál –
S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem!
    Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek
       homályos domborulatán is körbesétál,
          előmászik a könyveimből,
             mint kenyeresruhából éhes hangya,
          jön a sötétség vele,
a düh, a szégyen,
jön a tolongó semmi a lépcsőházból,
hálóinged helyett a szemfedőd –
Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült,
       akit a halál megérint
           és szájába kihűlt hajszálat kever –
Te is csak beszéltetsz engem
    végig a Mártírok útján magamban,
csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,
    csöppre csöpp, mint az elítéltre.

Csoóri Sándor :Ott még a napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,
hadd láthassam újra a Mátra
vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,
a tűzvörös lepketábor helyét
a forráskút közelében. Ott még
sértetlen voltál: áthevült remekmű
a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja
nem rád esett – bele a szakadékba.
Megyek megnézni azt a szakadékot;
a szurokvirágok árnyékát körülötte.
S megyek tovább a medvecsont-szikla
előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még
a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,
gyönyöröd s húsod páráján; megyek a
fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,
mert látni akarom, ami tégedet látott
s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Csoóri Sándor :Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
    a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
    mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
    gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
        a bokrok alján,
    álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
    Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
     elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
     szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
     Egy másik azt: e földút emléke vagy,
        amelyen vakoskodom
     s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
    bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
    én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Csoóri Sándor: Mátrai erdő

Erdő, megfejthetetlen, zöld álom,
nyár bujdosik a bokraidban
s árnyékos rigó.
Földből kifordult betyárcsonton
szöcskék napoznak időtlenül.

Megfejthetetlen történeted
vagyok én is már hetek óta,
járok föl-alá benned árnyékosan,
levelek, ágak recsegő visszhangja kísér,
töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom,
valakinek majd újra kell
álmodnia az életemet.

Kopog a múlt a hátam mögött,
akár a félérett makk szeptemberben.
Erdő, erdő nekem te Dante erdeje vagy,
Isten zöld fogolytábora -
Bármerre fordulok is: a halál elnagyolt
mondatait hallom egy szakadékból
s eltévedt arcaimat látom tuskósodni
a gyökerestől kifordult fákban.

Csoóri Sándor:Végül is

Nincs kihez beszéljek, mégis mondom:
végül is a szerencse fia voltam:
kezem, mint fáradt világutazó,
arcodon és combodon pihenhetett