Lehet hogy túlságosan vágyom arra, amire vágyom és bárkire ráhúznám a palástot, aki csak egy kicsit is közelebb lép. Betér, és elcsodálkozik… mert a galéria képei érdekesek… és aztán úgy tesz, ahogy én szoktam
a múzeumokban: közel hajolok, megnézem vajon hogy csinálhatta?
Miből és hogyan építette fel azt a formát, alakot, és miért úgy ahogy? Elképzelem a művészt, ahogy alkot, ahogy eltúlzott és vehemens ecsetvonásokkal feldobálja a színpacákat a vászonra, majd kínzó gonddal egyengeti, pontosítja, alakítja őket, amíg a kép teljessé nem válik. Vajon mit élhetett át abban a pillanatban? Vajon milyen érzés rángatta el őt kérlelhetetlenül a festőállvány elé, dolgos hétköznapi teendői mellől? Mitől akart megszabadulni? Mit akart megosztani?
És így, vajon mit lát, aki az én ’képeimet’ nézi? Mit érez? Mit kérdez magában? És vajon akar –e többet látni, hiszen a termek száma végtelennek tűnik és sokan elfáradnak már az első termekben.
Sok a fény, vagy épp kevés, nem mindig szerencsés a megvilágítás.
Vagy egyszerűen csak megunják. Egyhangúnak tűnik. Nem tudják, hogy videó-szoba is van, és mozivászon, és színházi kisterem, és művészterem és zenestúdió, és játszóterem, és csináld-magad-próbáld-ki terem.
A galériákban ez nem szokás. Nem tudják hogy ez egy szokatlan galéria. Rendhagyónak mondanák a nyelvészek. És talán igaz is: ’rend-hagyó’, mert még a zűrzavarban is hagy valamiféle rendet maga után...
Egy-egy kép néha tükörré válik.
Itt lehet sírni és nevetni.
Egymáson és magunkon is…
