Pilinszky János

A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé,
mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket.
 

Pilinszky János

Jó akarok lenni mindenkihez. Átlépni önmagamon, átlépni önzésemen!
Kinyílni, szeretni, élni! Nem hős akarok lenni, hanem jó.

Pilinszky János

Szél vagy zápor talán, vagy egyszerűen az,
hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.

Pilinszky János: Stigma

Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.

Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Pilinszky János : Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb. Innét odáig.
Kő, fa, ház. Teszek, veszek.
Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Pilinszky János: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Pilinszky János :Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sűrűjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn a szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Pilinszky János

Minden igaz művész legalább négy ember:
egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent
és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője.

Pilinszky János

Nem vagyok szűkszavú, s végképp nem „műves költő”. Nehéz erről beszélnem; s egyáltalán magamról mint „költőről” nyilatkoznom. Az írás számomra valami tökéletesen egyszerű és mezítelen funkció, egyszerűbb, mint a puszta cselekvés vagy a beszéd. A lélek kellő „mezítelenségi foka” viszont ritka. Elutasítva minden föltűnést, minden „beöltözködést”: a művészetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde. A gyereket mondtam, de nem, amikor játszik. A játék a gyerek számára kirándulás abba, ami lehet belőle vagy a világból. Engem az elfáradt gyerek érdekel, aki játéka után visszatér valódi elemébe.

Pilinszky János

Úgy szeretnék írni is, mintha tulajdonképpen hallgatnék.
Talán innét tökéletes formai igénytelenségem. Illendőségből és tapintatból. Elfogultan szólalok meg, s ezt az elfogultságot sose fogom tudni levetkőzni. Ilyen értelemben megrekedtem a gyerekkorban.

Pilinszky János

...a versben mindenről meg kell feledkezni. Ott nem építhetem be se azt, amit előzőleg tudtam, se azt, amire az olvasmányaim vagy a gondolatvilágom mondjuk képessé tenne. Van a versírásban egyfajta primitívség; majdnem azt merném mondani, sőt hát biztos vagyok benne, olyan, mint a fizikai munkás nagy erőfeszítése, vagy egy futóé. Tehát tulajdonképpen az ember vesszőkkel, szavakkal bajlódik, és a szelleme lefokozódik, de ez a lefokozódás teret ad olyanfajta ösztönök vagy ihlet belépésének, amire ugyanakkor a teljes tudatában, tehát egy elengedett kellemes állapotban, mint ragyogó csevegő esetleg, nem lenne képes. Ilyen értelemben minden versben – és én azt hiszem, hogy minden költő érzi ezt – van valami ingyenes, és ez a legfontosabb számára; valami, ami még őt is meglepi. Ami ingyenesen fut be a versbe.

Pilinszky János

Tulajdonképpen egy-egy költő úgy marad meg bennünk, mint egy
nagy sakkjátszmának az emléke. Olyan szinte, mintha egy új szótár,
egy új szellemi szótár alakulna ki. Mióta, nem tudom, Hölderlin volt,
vagy Petőfi volt, vagy akár kisebbek, mit tudom én, Szép Ernő volt
– elég ezt a nevet kimondani, és egy egész tartományba bezsúfolva információk tömege hat: rögtön tudjuk, hogy mire gondolunk, kár megismételni, egy szó olyan gazdagságot revelál, amit az egyszerű szótári szavak nem. S tulajdonképpen egy költészet sikere vagy sikertelensége ezen múlik.
Hogy ilyen tagjává tud-e válni végül is ennek a szótárnak.

Pilinszky János: Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.

Pilinszky János

Nem az a fontos, hogy a madár hányat csap a szárnyával,
hanem, hogy íveljen.

Pilinszky János: Mégis nehéz

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,

mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Pilinszky János

De ma is, ha megkérdem magam,
vajon azóta megszoktam-e az emberek között,
becsületesen valahogy így kellene felelnem: igen.
De a szívem mélyén él egy titokzatos nem is.
Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.

Pilinszky János

Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot...
Kemény prés ez, mégis szorításából született meg minden igaz bölcsesség,
ima, művészet.

Pilinszky János :Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrűjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Pilinszky János: Bántalom

Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását.
Eszembe se jut, hogy védekezzem.
Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat.
Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem. Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem ?
Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson; indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holdfáradt vagyok, mire hazafelé indulok.
És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.
A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre...
Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyengédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal.
Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt. Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal"
S a csöndes "csoda", ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.
Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami , nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha a paplannak is szinte "személyhez szóló" az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben mit egy régi fénykép őriz.