Szilágyi Hajni: ...holNap

Ne sírj, lesz holnap. Megígértem. Gyere, ne félj. Lesznek angyalok is. Hősök. Gyermekek. Szárnyak, hangos, boldog szeretések, lebegések, de lesz por, és lesz hamu is. Ne sírj. Most harangokat kondít a fáradt éjszaka, tegnapi felhőket bontanak a gyermekarcú istenek. Készül az új díszlet. Ne sírj. Csak öltözz fel jól. Gombold magadra a reményt. A tavaszt, a fényt. Gyere közelebb. Látod, nem vagyunk egyedül, körülöttünk nyüzsgő városok lélegeznek, mezők futnak a végtelenbe, új templomok, dombok, erdők, hegyek nőnek ki a semmiből. Ne sírj. Tedd szívemre tenyered, hallod - angyalok bim-bamolnak…

Ne sírj. Szemünkben a gyermekkor megkérgesedett, elfáradt, de a lassan zuhanó fényekben láthatjuk, ami volt, ami van. Ami csak ránk vár. Hömpölyög a világ. Már nem tévedhetünk el a nyújtózkodó sötétben. Mögöttünk vén őszök, gubbasztó tavaszok, mezítelen nyarak, előttünk összekapaszkodó rengetegek. Ne félj. Nincsenek már határok, se törvények, se szabályok. Szabad vagy, és benned én a legszabadabb.

Ne sírj. Talán, néha felszisszenünk az idegen, új világban, alvó csöndek közt járva, Embert keresve, Istent tagadva. Vedd fel a cipődet, hosszú lesz az út. Apátlan, anyátlan bolyongunk majd egy holnapban megírt vers sorai közt, és közben életes drámát játszunk nevetve a világ korhadt deszkáira állva. Nézd, arcunkra hull a csend, puhán betakarnak a tegnapok lázas vágyai. Hiszünk, szeretünk. Mindhalálig. Ne sírj. Csak a hiány, és a huzatos éjszakák ébresztenek fel minket néha majd, ha elhúzzák a nagy függönyt.

Ne sírj, kérlek, hisz az Édes, könnyű álmokat ígért nekünk…

Szilágyi Hajni :Csendelő

azt hiszem, holnap szeretni foglak…

Hisz teljesen mindegy merre

nézel, Északnak tartasz, vagy

Dél felé zuhansz. Ha nem

vagy, nélküled minden hallgat.

Fél. Magányos. Üres.

Csendet őröl felettük a hajnal,

köddé válnak a házak, a hegyek.

A fények elcsorognak más

világokba, és mi tanuljuk

a zuhanást az ismeretlenbe.

Hajlott hátú, álmatlan

éjszakák forgolódnak

mellettünk, vetetlen

ágyunkon ráncos- arcú

ébredések sírnak. Imákba

bújnak a fázó reggelek.

Én Istenem, te Istened,

kinek a bűnét cipeljük…

Kinek az álmát éljük.

Vállamon gubbasztó, szürke

hétköznapok lélegeznek,

mint ázott, konc- galambok,

Isten tenyerében…

Rejtelek. Hordozlak, űzlek,

hívlak, de hiába lapozom

a holnapokat, keresem az

alvó földre zuhant szavakat,

valaki helyettünk éli álmainkat…

Az idő megállt köztünk,

most minden fél, magányos, üres.

Térdre ereszkedik bennem a félelem,

azt hiszem, tegnap nem szerettelek…

Szilágyi Hajni :Zajongó

Mondd… meddig tart még

ez a hangtalan mába zuhanás,

s hol ér minket a zajos holnapba ébredés?

Zajong bennem

valami megfejthetetlen,

valami kiírhatatlan fájdalom,

szívfalra tapadt, átkozott szorítás…

Hiányom vagy a rám nehezedő

est feketesége alatt,

lombtépő hideg ölel körbe,

álarcát szaggatja a veled-tegnap

a mára nehezedő ködben.

Bújj vissza hozzám

álmaim betakarva,

hisz kimondott szavaidban

úgy fájtalak,

mint viharfelhők közé szorult

nincstelen madarak.

Csupasz szívem

hangtalan szorítod,

hurkot köt körénk az idő,

számra tapad a sötétség csendje.

Lábamon nehezékek,
két kezem üres… öleletlen

hagyott a szerelem ma.

S én hiába akarlak

magamhoz érinteni,

minden közeledésem

távolodik benned.

Nincs előre, se hátra,

csak ez a ziháló lélegzés,

semmiből semmibe érkezés.

Ha kitagadnálak magamból

elfogynának a hangok,

a magánytól visszhangozna

szívem neked ágyazott menedéke,

s nem lenne már,

csak újra az a dadogó hiány…

Se híd, se út csak a két

part közt lépdelő

egyszervolt nyár.

Nézd… törékeny ágakon billeg a hold,

reszkető fellegek ölelkeznek,

a horizontra bús csillagokat szögel

az angyaltalan-sötét,

- vérzik az idő az égen túl -

parttalan őszbe hullámzik

a suttogó éjtenger…

Hátat fordít tőlem a remény,

mélybe ásít az éjszaka,

számra feszül a szerelem tíz ujja,

csak ez a zaj ne lenne bennem,

- ó Istenem, de fáj! -

ez a szívfalra tapadt, idegen szorítás …

Szilágyi Hajni : Egyperces

A ráncos föld felett üveggömb

a nap, mögöttünk mezítelen

délutánok csukódnak. Megrajzolt

világunkban megfejthetetlen

várakozások, csupasz percek

zsibongása szádon, számon.

Szédület. Valóság. A szív

és az idő káoszán át,

nádsuhogás, mohafinom nyár…

Hátam mögött állsz. Körbejárlak.

Lábujjhegyen. Megfordul a világ.

Érintelek, ruhátlan suttogással.

Ne siess, ne rohanj. Túl mély,

túl messzi még a holnap.

Már nem fontos hogy merre

vagyunk, esőszagú erdők

rengetegében, kopár hegy tetején,

vagy túl a sáros Óperenciákon, hisz

értünk is eljönnek majd a halk álmok,

öreg folyók, néma áradásakor…

(…)

Megmaradt fényeket gyűröget

az ősz cifra éjpaloták ablakára.

Meghajolnak a vén fák. Hátradőlnek

az éjszaka falai. Szomorú esőneszek

költöznek az eresz alá, fecskeillatú

fészkek ringatásába. Egyperces

pillanatok. Lombzúgás. Vonatsikoltás.

Ostoba csendek. Lélegzés. Nélküled.

Levetkőztetlek az éjszaka zörgő

mássalhangzóival, felöltöztetlek

a reggel kócos magánhangzóival.

Vers születik a csendből. Ami

még maradt a vérízű álmokból.

ne mozdulj…

Most minden arcod, szád, kezed

az enyém. Nyarat álmodok. Nélküled.

Lassú ziháló ébredések. Nélküled.

Hiányod végigrohan bőrömön,

keres…

Téged.

s lassan elfogynak a betűk…

hangod átrobog északról-délre,

kelet felé megáll…

( öltözz fel jól, ott huzatosak az éjszakák )

vagy maradj még, hogy álmodjalak…

éhező idők bezárt csendszobáiban.

(…)

hisz nem kopogtál, csak jöttél…

Ingujjadba riadt madarak kapaszkodtak.

Kezedben zúgó erdők, remegő hegyek,

szemedben morajló tengerek.

Magaddal hoztad a tegnapok nyarából,

hogy rejts…

Hogy rejtselek.

Szilágyi Hajni : Köd előttem

„A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.” ( József Attila )

… nézd, ahogy elrohannak az évek. Az éjszaka mély árkot ás a nappal homlokára. Csillagtalan ég alatt ezerkarú, lombtalan fák sírnak. Kopár szigetek nyújtóznak közel és távol. Összeér a zaj a csenddel. Harang kondul. Délre költöznek a fények. Hiába, hiába… A szárnyak. A repülés mára csak ostoba, gyermekarcú játék maradt. Homokvárat építünk szélviharban a dagálytestű földre. Otthont, fészket, barlangot, templomot, hogy isten egyszer unalmában feloldozza fuldokló, éhes öleléseinket.

Mozdíthatatlan pillanatok szakadnak fel a mostoha szürkeségből. Csörömpöl a hold a tejszagú égen. Átsétál szívünkön a nyár. Oldódnak a színek, mellettünk kőarcú angyalok figyelnek. Szemükben gubbaszt a csönd. Félsz érinteni szárnyaikat. Pedig, ha széttárnád karjaid, ahogy ők… Talán, még elérnéd velem a holnapi hajókat.

De ma is késik a holnap. Zátonyra fut az alkony az éj öblében. Vitorlákat szaggat a hit. Szél cibálja szavaimat. Nem sietsz, nem hallasz, pedig… Tenyeremben már másvilágok szólnak. Nincs párhuzamos. Csak bolyongás. Csak csend. Csak metszés. És néha vág. És fáj. Eltévedtem... Alvó kövek alatt hangtalan véreznek el a nyári éjszakák.

Valaki helyettünk éli álmainkat. Valaki összefirkálta a felhőket. Megitta az éjt, megette a napot. Félig üres, félig telt napok. Ma is éhesek maradtunk. Az asztal üres, csak néhány morzsányi csillag hever a földön. Vesd le a cipőd. Az ajtó nyitva. Reccsen a padló. Felnyögnek a falak. A vetetlen ágyon a vágyak sóhajtva átúsznak. Tengert álmodok, lebegést, édes hullámokat. A szerelem íze a számon. Hiába, hiába… A hiány szótlan választja szét a zajos vizeket a csendes partoktól.

Hazug tegnaputánok gyilkolnak. Az ősz megáll a parton… Már nincs sok időnk. Ahogy lassul a szív. Ahogy halkul a hang. Ahogy a fény fájdalmasan áthatol a húsba, és széttöri a gyenge csontokat.

Nyugtalan, könyörtelen elmúlás…

Elmaradt a nyári csillaghullás.

Pedig én kívántam.

Előtte. Utána.

( te kívántál…? )

Utána.

Megfordul a szél. Szerelem íze a számon. De ma is késik a holnap. A kikötő üres. Megáll az idő. Köd maradtál. És én is köd lettem. A hajnal uszályai a tegnapok nyirkos árkaiban várakoznak. A zsilipen túl, álmaink helyén nyitott szemű, égő csipkebokrok nyílnak.

Szilágyi Hajnalka: Ha felnövök hozzád

Azt mondtad elmész az éjbe
lopni egy kis fényt a dalunknak
soha többé nem láttalak,
csak a hold lett egyre sápadtabb,
és sugarait hagyta el végleg a nap.

Vak lettem, süket, és béna,
te pedig, hiába a hit, meg az élni akarás,
próféták közt is koldus maradtál,
hisz' nincstelen betűidet az útra hajítottad,
porban hagyva a meg nem írt gondolatokat.
Megálltál a legmagasabb hegy ormán,
üvöltöttél, mint egy kiéhezett állat,
de senki nem hallotta,
mikor visszhangként csapódtál
világod légüres falának

Tudod, olvastalak ám,
összeszedtem betűidet a fövenyen,
de már szólni nem volt időm
oly rövidnek tűnt innen lentről
az a pár pillanat, míg láttalak odafent
arctalan magányodban.
S te rongyaidba burkoltad
azt a mélyerezetű lüktetőd,
hogy ne halljam,
ahogy halkan...
nagyon halkan...
örökre elcsendesül...

köztünk már hegyek tornyosulnak,
hangosan zihál az idő mély szakadéka,
szigetek, partok, öblök válnak eggyé,
hogy kirekesszék belőlem hiányodat

Nekem itt maradnak
ezek a szilánkos-karcolatok,
betűk, szavak egy fehér papíron,
sziklába vésett pátoszi rímek,
hogy egyszer majd megírjam neked
az utolsó pillanatot,
ahogy kezedben tartod
a lelkemből ellopott holdat, s napot...

porból lettünk, és hamuvá leszünk,
hogy hozzád felnőhessek egyszer,
minden megszületésemben
egyre csak zsugorodom...

Szilágyi Hajnalka: Töredék

Talán csak az idő, ami hangosan
zúdult ki a szürke felhők közül,
mint egy eltévedt madárraj.
Talán csak egy sóhaj, mi átkarolt,
míg a sínek mellett álltam.
de a holnapok hirtelen elmaradtak…
Már nem tudom hol, és mikor
várjalak, hisz, ahol én vagyok,
csendesen zokognak a házak.
Idegen istenek köszönnek rám,
a falak hidegek, az ablakok zárva,
szemükből az éjszaka csorog…
Fekete minden. Se lépcső, se korlát,
csak én, és ez az istentelen sötétség.

Talán ha kilépnél abból az átkozott
árnyékból, érinthetném még arcod,
szívedre tehetném tenyerem, vagy
csak hallgatnánk. Én téged. Te velem.
Az igazat, és a valót, a mennyben
dübörgő poklot. Ha közelebb hajolnál,
láthatnád szememből kibomlani
a világot. Lepke születne a bábból,
mint síró gyermeked anyja sóhajából…
De hiába a Fény, a születés, kérész
életű ez a pillanat is. Szárnyával
rebben, sikolt benne a félelem,
nappá válik arca, holddá szeme,
milliónyi csillaggá kitagadott élete.

Ez a nap is befejezetlen maradt,
ócska színjáték volt ég és föld között.
A könnyű álmokat végleg elnyelte
a nehéz éjszaka. Kezed öledben,
görcsösen morzsolod, szaggatod
a tegnapokból kimetszett időt.
Szemedben árvaságom ébresztem,
a levegő bennreked, arcod torzul,
lefeslik rólad minden szó, gondolat.
Szívemen fázol. Talán, ha hittél volna
az egyszerű szavakban. Talán…
de már te is, csak egy halott lepke vagy…

Szilágyi Hajnalka :Nálad jártam

A világ fogai közt csikorog a tél,
köd ül tétován a némult ház köré,
valami dobog, fáj szökevény lelkemben,
sínpárok mentén gyalogol mellettem.

Tudom, mennem kell,
nem késhetek az álmok idejéből,
s te újból lemaradsz a keresztúton,
a szelek nem felém sodornak.
Határsértőnek születtél, átlépted álmaim
s lettél születésemben néma, hontalan,
én génjeimben hordozom, viszem,

lopom, csalom ezt a szentséget
„Anyátlan árva, szegény”…
de te most is ott élsz, ( halsz )
világom csillagtalan felén.
Jeleket karcolok a fagyott földre,
hegyeket rajzolok, szivárványt az égre,
templomokra ajtót gyónatlan bűneidnek,
de a papír üres marad mégis,
hiába, ezt te úgysem értheted…
hisz karod közé nem fért már életem.
Egy utolsó ölelést hagyok magamból,
s már nem nézek hátra,
kezemben roppan szét a nyárból
lopott pillangó szárnya.
A repülést már hiába vágyom,
mosolyod nélkülem kering a szélben,
a szelíd szavak megfagytak bennem
világom falának ólomharangok ütődnek.
Istent játszottam, egy pillanatra
magam mellé álmodtalak,
szívzárlatodat próbáltam újraéleszteni,
de csak a csend maroknyi darabja szakadt belém,
s te újra a hallgatás ölébe hajtottad fejed.
Elkéstem a megágyazott álmok idejéből,
vetetlen fekhelyem nélkülem pihen,
sínpárok mentén szótlan a táj,
s némán gyalogol mellettem
az anyátlanná szorult hiány.

Szilágyi Hajnalka :Csendek mögött

"...Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, mert minden csönd más, - ..."
                                                                            ( Reményik )


Sarokba görbül
a sötétség jajszava,
árnnyal vonja körbe szívem,
ha hinnék még a csodákban, talán
megkapaszkodnék az utolsó,
isten- festette veled-nyárban…

De már nem tudlak
magamból visszarajzolni,
szíved fölé hajolva
tükör vékony hártyákat
feszít közénk az elátkozott idő,
– idebenn zuhog a csend –,
rám nehezednek a tavaszba
haldokló telek,
indaként kúsznak
az őszbe kucorgó hallgatások.
S már nem fér el rajtam semmi.
– kereszt, bűn, árvaság, átok –
Amit nálam hagytál
azt viszem tovább,
kezemben fekete-fehér
emlékek gyűrődnek,
ne mozdulj el árnyékomból,
még ne…
Hadd fessem vissza arcodra,
amit Istened letörölgetett.

Ostromoltad a világ
égig érő falait,
s lettél föld, hogy megtarts,
híd, hogy átvezess,
felhőtlen ég, hogy szabad lehessek,
és ahogy közeledtél felém
ezernyi ígéret hangjával,
együtt-életünk eltűnt
egy hitvány világban.
– valaki mennynek hívja,
én kénszagú pokolnak –
A Hold lezuhant a Nappal,
kettéhasadt magányunkból
zord alkony szivárgott,
és üres maradtam
akkor,
ott
egy pillanatra …
Belefeszültél a hallgatásba.
- nélkülem -

Menedékünk összedőlt,
dombodon a kereszt
korhadó kapaszkodó.
S látod, már nélküled
ülök e világnyi semmiben,
- titkainkat őrzöm a Kapuban -
s te időtlen éled napjaid,
a szívembe rejtett
katakombák
őrült csendjei mögött.

Szilágyi Hajnalka: Határtalan

A ködben úszó felhők közé
sólyomszárnyakba kapaszkodik a szél.
Hegyeket rajzol a vöröslő gömb,
riadtan lobban a tájra,
majd csenddé olvad a völgyek
érintetlen mélyében.

Az út végtelen.
A lent összemosódik a fenttel,
az árva fák közt félőn kúszik
a hajnali remény,
s ők csak állnak
kapaszkodva a vén földbe,
míg lombjukba szomorodik
újra a reggeli fény.

Törzsük ezer év
bús magányát rejti…
kérgükön megállt az idő,
a jelen csak szolgája e világnak,
itt mindenek felett a múlt az úr.
Ki féltőn körbeöleli mi megmaradt,
a hegyek közé szorult sóhajokat,
hisz itt a csendnek is hangja van…
kéklő magasságban,
hófehér pegazusként vágtat
a kopár ormok felett...

Hontalan titkokat őriz
a meredélybe búvó patak,
a lassan ereszkedő felleg-fátylak alatt…
s a hold esténként, hallgatag pihen
az öreg fák ághegyein,
körülötte csillagvirágok nyílnak
a sötétség peremén...

Valahol messzi,
az égig érő hegyeken túl,
- hol a szél is másként dalol -
éjjelente felsír Isten hegedűje…
- de akár ünnepel, akár temet -
...a völgyek néma mélye
talán egyszer zúgó menny is lehet...

Szilágyi Hajnalka:Vigyázz rám

Reszket a nap
újra alkonyodik,
kék eső mossa el
kint rekedt csendárnyaink.
Testem álmok csapdossák,
hiányzol mellőlem,
riadt madárként kapaszkodok
a holdra akasztott szívedbe.
Megloptalak ártatlan,
bűnhődtem…
s szárnyaltam fel ezerszer a hegyre,
hogy szívedbe egyszer visszatérjek.
Tán’ az égiek lesznek az ítélkezők
ostorok, kövek, szemem betemető,
sáros földek, haranglábak jajongásai,
kik rám hajítják majd mérhetetlen bűneim.
De míg fényfonalakon
leng körénk az est csitulva,
s eggyé csorog arcunkon
a mélyföld a magas éggel,
eléd térdepelek halk remegéssel…
Bontogasd ki ujjaim közül
ezeket a konokul összegyűrt éveket,
bocsásd meg tiszta fényem,
a kimondott szavak csendjeit,
érezd őszinte féltésembe
hozzád gömbölyödő hajnalaim.

Szemedben simogatva lángol a táj,
ha kitakargatsz, fájsz bennem,
engedj közelebb magadba,
hadd vigyázzam tenyerem alatt
rejtező dobbanásaidat.
Fázom a nélküled vetkezett estékben,
tapogatom elmaszatolt tükörképem,
s keresem a veled-pillanatot,
arcod, kezed, ölelésed.
Csipkeszélű jégvirágot karcol
szemembe a világtalan idő,
ha itt vagy miért érezlek oly’ messzi,
ha nem vagy itt, miért akarlak
még közelebb érinteni...
Mondd, tudsz-e szeretni ma is
úgy, ahogy a tegnapokban
mosolyodba öltöztettél,
és itt hagyod-e nekem
világ peremén imbolyogva
a holnapoknak őrzött álmainkat.

Ágyunkon elvérzett sóhajok szétdobálva,
mezítelen fekszik mellettünk az est,
beköltöztél csontjaimba, otthonom lakod,
inam feszíted, véremben keringsz
szívemben alszod hajnalaimat.
Csupasz szerelmed retinámba égett,
árnyamhoz feszül rajzolatlan tested,
szétfeslik közöttünk a csend,
zajtalan bontogat…
Minden lehullik rólam.
Lehunyt szemem alá
napból kiszakadt fényfoltok tapadnak,
ránk hajlik ez a nesztelen szerelem,
zajong a világ idebent…
A csorbult idő az ajtó előtt toporog.

Én nem tudlak egyszerűen szeretni,
csak beléd ájult konok vadsággal,
megriadva a nélküled-hiánytól
búvok menekülve széttárt karjaidba.
Láztestű lobbanásokban
vágyad perzsel kiolthatatlan,
a hold ujjai öledben, ringó-hajló
testemre fonódnak.
Szívedre tetovált hűségem holtomiglan.

Köröttünk keringnek kúszó fények,
szobánkba bújva figyel minket a csend.
Tárd szét szárnyaim,
kulcsold rám tested,
feszülj önzőn mezítelenségemre.
Szeress a holnapok lángjában,
őrizd a ránk hagyott tüzet,
ne félj, nem leszünk egyedül soha,
hisz Isten is odajár fényért,
hol mindörökké-lepketáncra hív,
a sűrű ködben levetkezett éjszaka.

Karjaidba omlott lelkem egykor,
zuhanásunk azóta is tart,
kéz a kézben, hús a húsban
túl a végtelen,
idegen fénysíneken
zokog egy álmodott világ.
Vigyázz rám…
Mint reszkető, éhező madár
levetkőztem szárnyad alá bújva,
neked adtam minden kincsem,
álmokat, fényt, csillagot…
Benned leltem örök Istenemre.
Vigyázz rám…
Mert nélküled,
csak zuhanó árnyékod vagyok.