Kovács Anikó :Rólad beszélek

A május gyönyörű.
Szeretem a zöld kertek remegését
az alkonyi keretben, ahogy lépteim
igazítom a parkon át, el nem feledve
hogy valahol ott vársz rám, túl az
Orsó úton, ahol a hortenzia sápadtat
lobban a hűvös, föllocsolt aszfalton.

Gyönyörű a május.
Nekem a legszebb hónap. A japánbirs
halvány vére olykor lábam elé buggyan:
lágy bársonyával szebb ez, mint bármely
szelíd festék, - ... : szemben egy sárga ház
tűzfalához döntve látom az óriás hársfa
sötét sziluettjét. Hirtelen a mennybolt
kékjét elrejtik a lombok, s hiába próbálom,
míg alóluk ki nem bukkanok, nem látom
a mesés, büszke égkorongot. Nyár... Álom...

Bárhová nézek, minden robbanó és fiatal,
az apró gömb, a csöpp dió boldogan
növekszik, ringatja és félti a drága gally;
a bokrok megérlelték nedvzöld színüket,
gondtalan fröccsennek szét az új levelek,
zsenge hajtásuk végtelene a nyár ölébe siet.
...;majd csöndbe szédült illatok zenélnek,
mint kényes, mélyhangú fagott, s a Duna fölött
halkan megszületnek a május esti csillagok.





Kovács Anikó :Kérdések - színesben

Most azt kérdezem tőled: hogy lehet,hogy
én valamiért azt érzem, hogy
a várakozás napjai haragos,
smaragdzöld színűek...
- igaz-e ez vajon? - faggatlak téged;
s a napok e színben lebegnek el felettem?
Itt-ott átlátok e zöldes tüneményen,
de lassan és nehezen telik el minden,
s ahogy nézem,
lesz még pár keservesen zöldszínű
hetem és évem...
Bárcsak valaki segítene nekem,
e zöld redőnyt magasabbra húzni,
föl, föl, és még följebbre,
hogy átláthassak alatta,
ahol már felrémlik valami,
ahol e zöld átvált
opálosan-szép halványkékbe -
a ragyogásba, a fénybe...
És megérkezem, megérkezik
Valaki vagy Valami,
- mit eddig a haragos smaragdzöld
gonoszan eltakart, elfedett előlem.

Kovács Anikó :Az én rapszódiám

Üzenem, ki majdan kedvesem leszel,
ha kedvet kapsz velem jönni az éjszakába,
jól vigyázz,szemedet nézésem ne bántsa,
mert életemnek már új a ragyogása, -
hisz betöltesz majd, mint kedvét a szerelmes
és végiggördülsz rajtam mint a napsugár,
elhatalmasodsz, kiteljesedhetsz bennem,
mint mikor az éjen tompa fény üt át.
Elviszlek, megnézed hol csevegnek a lady-k,
miközben folyton Petrarcát idézik,
belépsz világomba, mi rejtett; nézd, ez itt -
olyan, ahogy én látom sokszor álmomban a
lélek - elmúlás utáni bolyongásait.
Látni fogod,mert megmutatom,
hogy a járda lapjait a vastag törzsű
hárs gyökerei, kedvükre miként emelgetik:
kilessük majd, így mi jut nekik,
a zord beton hogyan élteti és
táplálja dús hársfavirággá.

A szó oktat,a torony prédikál,
ének lesz a kígyósziszegésből,de
a palaszürke monotóniát
mindenki rég elunta már.

Ki vagyok én? Elmondom, mit szeretnék:
menni szótlanul, míg örök homokóra pereg,
lépni súlyosat, büszkét, nemeset,
kezedben gyufaszál lángja lobban,
és a vakító fehér fény marja a szemed.
Lompos boldogság simogat egyre
és mint a fiatal vizsla fut tovább -
csillagok ötvöződnek egybe
mikor utolérjük a kölyökkutyát...

Látod,nincs kezemben sem kés, sem csákány,
szavak súlya alatt roskadok mint nyári almafák,
hogy lehetne e sok szépség közt nem szeretnem
higgadt hangod, mely életemnek írja vázlatát...?