Fernando Pessoa :Nem érdekelnek a rímek. Ritkán találni

Nem érdekelnek a rímek. Ritkán találni
Az erdőben egymás mellett két egyforma fát.
Úgy gondolkodom s írok, ahogy a virágoknak színe van
Bár jóval tökéletlenebbül,
Mert hiányzik belőlem az az isteni egyszerűség,
Hogy csak úgy magától értetődően legyek.

Nézem a világot és meghatódom.
Érzékenységem, akár a dombról lefutó vizeké,
S úgy születik bennem a költészet, ahogy a szél kerekedik...

Döbrentei Kornél fordítása

Fernando Pessoa:Képtelen óra

Hajó a csönded, duzzadnak a vitorlavásznak...
Az árbocok kis zászlain szellőcske játszik: mosolyod...
E csönd, és benne mosolyod lajtorja, gólyaláb csak,
Éden-közelbe rajtuk, ím, felmagasodhatok.

Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...
Szilánkjait egy sarokban csönded őrzi hűségesen...
Rád-gondolásom holttetem, tenger partra kavarta,
Képtelen vásznam vagy, rajta fals színekkel művészetem...

Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát...
A dagály tölti meg nagy barlang-öblü lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját...

Matt fényű arany-zápor zuhog... Nem kinn... Idebennem...
Vagyok az Óra, merő riadtság részem, egészem...
Egy szegény özvegy, ki sose sír, lakja figyelmem...
Egyetlen csillag sem égett bensőmben az égen...

Súlyos az égbolt, mint a tudás: nem érsz soha partra...
Ritka eső, üres is... Múlt idő ez a mostani Óra...
Nincs medred, mint a hajónak!... Önmagaddal
Meghasonlottál, tekinteted káromlás, oly iromba...

Múló óráim szénfekete jáspisból faragva,
Görcsös vágyaim sose látott márványba metszve,
Kínnal vidulok: se kínja nincs, se vigalma,
S kifordított jóságom nem rossz, se jó: az se, meg ez se...

Liktorok vesszőkötegei az út mentén kihajtanak...
Keresztes hadakig a harci zászlók el sem jutottak,
Barikádokba kőnek rakták a fóliánsokat...
Gyilkos, erős fű nőtt talpfái közt vonatoknak...

Vénséges vén ez az óra!... Kifutott minden vitorlás!
Holt kötél, vitorlafoszlány mesél a homokzátony
Tetején Messzi Délről, honnan álmainkba szorongás
Áramlik, s még több bevallatlan, bevallhatatlan álom...

Romos kastély... Kihalt park... Szökőkút fájó magánya:
Víz nem lövell... Az úton járók fel rá sose néznek,
Ki ez őszi helyen jár, réved a múltba, önmagába...
Kézirat ez a táj, a legszebb mondatnál szakad épp meg.

Az a nő összetört minden kandelábert tébolyodottan,
A tóba szórta szennyes levelek garmadáját...
Lelkem a láng, mely kandelábereken már sose lobban...
Riadt vágyam szellője a baljós víztől mit kíván hát?

Mért vagyok ily kedveszegett, beteg?... Holdvilágnál az összes
Nimfa pőrén hever le... A hajnallal már útra kelnek...
Elzsongító csended, mint hajótörés gondolata, környez,
S hangod nyomán színlelt Apolló lantja rezgett...

Pávafarkak be nem borítják az ősi kertet nagy szemekkel...
Ma az árnyak is szomorúbbak... A földön szerteszórtan
Dajka-ruhák, s valaki lépteinek visszhangja cseng fel
Zokogva a lassan összezáruló fasorban...

Lelkemben minden naplemente egybeolvadt...
Fagyos talpam alatt üde volt füve minden mezőknek...
Tekintetedben felszáradt eszméje nyugalomnak,
S ezt meglátni benned - képe hajótlan kikötőknek...

A te csended hegytaréj arcéle, napfényben lángol!
Minden királylány érzi, elszorul összepréselt keble...
Napraforgót látni a kastély legszélső ablakából,
S az álom, hogy vannak mások is, fátyol az érzékekre...

Lenni, s nem lenni!... Ó, ketrecbe született oroszlánok!...
Harang bong az Odatúli Völgyben... Közel a messze?...
Tanterembe zárt gyermek, körötte felcsapnak a lángok...
Mért, hogy nem Dél az Észak?... Mi is van felfedezve?...

Félrebeszélek... A gondolat-sor megszakad... Nézlek...
Csended vakságom... Elnézlek, álmodom már...
Rőt formákba, kígyó-alakba gondollak bele téged,
Gondolatod nem egyéb felrémlő borzalomnál...

Miért ne vesselek meg? S mért tegyem, ha hiába?...
Hadd ne vegyek rólad tudomást... Csended becsukódva
Heverő legyező, szépséges szép lenne kitárva,
De szebb, ha ki sem nyitom, bűnbe ne essen ez Óra...

Sok mellen összefont kéz jégcsap-hideg máris...
Több virág fonnyadt el, mint ahány volt a kertben...
Szerelmem irántad csend-kövekből katedrális,
Az álom-lépcsőnek csak vége van, nincs kezdete bennem...

Valaki belépne az ajtón... A levegő elmosolyodna...
Özvegy szövőnők szőnek szüzeknek szemfedőket...
Csömöröd egy még eljövendő asszonynak szobra,
A krizantémok illata is magukra hagyná őket...

Le kell törni a szándékokat, ha híddá magasodnak,
Öltöztessünk idegenségbe minden eföldi tájat,
Erővel egyenesítsük ki ívét a horizontnak,
Mint hegyek gyomra, nyögjük, hogy élni mily gyalázat...

Oly kevesen kedvelik a nemlétező vidékeket!
Kedvünket szegi, hogy ránk ugyanaz a világ les holnap!...
Hallom csöndedet, bánat felhői, tűnjetek!
Bukott angyal, te, éjszín dicsfény mosolyod és unalmad.

Dús délután száll alá, önmaga anyja, nénje...
Az ég csorbult, széles mosoly, eső elűzve.
A tudat, hogy tudok rólad, ma ima-féle,
Tudásom mosolyodról: virág, mellemre tűzve...

Bár messzi üvegablak két figurája lennénk!...
Bár kettőnk egy dicső zászló két színe lenne!...
Zugban fejenincs szobor, poros keresztelőmedencék,
Vert hadak zászlaja, rajta a jelszó: Fel, győzelemre!

De min vívódom?... Azért van tán arcod, nyugalmad,
Hogy tunyaság, csömör ópiumával gyötörjön...
Nem tudom... Őrült lelkem idegen önmagamnak...
Távolról szerettek, egy álmokon túli földön...

Lackfi János fordítása

Fernando Pessoa :A nyájak őrzője XXV.

A szappanbuborékok, amelyeket ez a kisgyerek
A maga mulatságára szalmaszálból ereget,
Áttetszőségükben egész filozófiai rendszert teremtenek.
Átlátszóak, haszontalanok és múlandóak, mint a Természet,
A szemnek szólnak, mint általában a dolgok,
S légies gömbölydedségükkel
Egyértelműen azok, amik,
És senki, még az őket fújdogáló gyerek sem
Akarja, hogy többek legyenek, mint aminek látszanak.
És néhányuk már alig kivehető a fényességes égben.
Olyanok, akár a szellő., mely épphogy érinti
a virágokat s tovalibben,
Csak azt tudjuk róla, hogy elleng,
Mert valami könnyűvé válik bennünk,
És mindent pontosan olyannak fogad el, amilyen.

Döbrentei Kornél fordítása

Fernando Pessoa – A szerelmetes pásztor

AMIKOR MÉG NEM VOLTÁL AZ ENYÉM,
Quando eu não te tinha

Amikor még nem voltál az enyém,
Úgy szerettem a Természetet, mint egy szikárrá
                                                higgadt szerzetes Krisztust…
Most úgy szeretem a Természetet,
Mint egy szikárrá tisztult szerzetes Szűz Máriát,
Hitbéli rajongással, ájtatos szenvedéllyel, mint régen,
És mégis másként: megindultabban, odaadóbban,
                                               bensőségesebben…
Másként látom a folyókat is, amikor veled megyek
Mezőkön lábolva át partjukig,
Másként figyelem a felhőket, ha melletted ülök,
Jobban értem lényegük. –
Te nem idegenítettél el a Természettől…
Te érthetővé varázsoltad a Természetet…
Szívemhez közelítetted,
Általad mélységében látom azt, amit valaha csak nézdegéltem,
Mert szeretsz, még erősebben tudom imádni őt,
Mert kiválasztasz engem a téged-szeretetre,
Általad csüggök rajta, hosszan rányílt szemmel,
Őt szeretem mindenek felett.
Nem tagadom meg, aki egykor voltam,
Mert, bár másként, mégis az vagyok.

Fordította: Döbrentei Kornél

Fernando Pessoa – A szerelmetes pásztor

MAGASAN JÁR A TAVASZI HOLD AZ ÉGEN,
(Vai alta no céu a lua da Primavera)

Magasan jár a tavaszi hold az égen,
Rád gondolok és vagyok a teljesség maga.
A homályba vesző mezők felől szél fut könnyű iramlással.
Rád gondolok, mormolom neved, és megszűnök
                                                          én lenni: boldog vagyok.
Holnap eljössz és együtt kószálunk virágot szedve a mezőn.
Járjuk a réteket s elnézem, ahogy szeded a virágot,
Én már előre látom magunkat holnap virágot szedni,
És amikor eljössz, s együtt barangolunk mezei csokrot gyűjtve,
Számomra az öröm és az igazság napja lesz.

Fordította: Döbrentei Kornél

Fernando Pessoa :A szerelmetes pásztor

A SZERELEM TÁRSASSÁG.
O amor é uma companhia.

A szerelem társasság.
Már nem tudok egyedül járni az ösvényeken,
Mert már képtelenség, hogy egymagamban kószáljak.
Egy látható gondolat űz, hogy gyorsabban menjek,
És kevesebbet lássak, de azért élvezzem, hogy semmi
                                                           nem kerüli el a szemem.
Kedvesemnek még a hiánya is, mint valami lény, kísér engem.
Már annyira megbabonázott, hogy
                               nem is tudom, hányféleképpen kívánjam őt.
Ha nincs mellettem, magam elé képzelem
                               és erős leszek, mint a faóriások.
De amint meglátom, elfog a reszketés, mert nem tudom,
                               mivé lesz mindaz, amit hiányakor érzek.
Egész lényemet oly erő uralja, mely rendre elhagy engem.
S az egész valóság úgy jelenik meg előttem, mint egy napraforgó,
                                s közepéből kedvesem arca kiragyog.

Fordította: Döbrentei Kornél

Fernando Pessoa – A szerelmetes pásztor

A SZERELMETES PÁSZTOR ELHAGYTA BOTJÁT,
O pastor amoroso perdeu o cajado,

A szerelmetes pásztor elhagyta botját,
Nyája szétszéledt a hegyoldalon.
Annyira elgondolkodott, hogy még a furulyát sem
                              szólaltatta meg, amelyen játszani szokott.
Útbaigazítást nem kapott senkitől. Pásztorbotját
                               nem lelte meg.
Néhányan, átkozva őt, összeterelték a juhait.
Nem szerették az emberek.

Amikor kimagasodott a hegyoldalból és a hamis
                                igazságokból, már látott mindent:
A mindig-egyforma, zöldkráterű völgyeket,
S a távoli hegyek érzékelhetőbbek voltak, mint bármily érzelem,
Az egész valóságot a jelenvaló éggel, léggel, a mezőkkel.
S az oly régen áhított friss levegő a tüdejébe tódult,
És fájdalmasan táguló mellkasában ismét érezte a szabadságot.

Fordította: Döbrentei Kornél

Fernando Pessoa – A szerelmetes pásztor

EGÉSZ ÉJSZAKA ÁLMATLANUL VERGŐDTEM, MERT
                                                        AZ Ő ALAKJA LEBEGETT ELŐTTEM,
Passei toda a noite, sem dormir, vendo,
                                          sem espaço a figura dela,


Egész éjszaka álmatlanul vergődtem, mert
                                           az ő alakja lebegett előttem,
És mindig másféleképpen láttam, mint
                                           mikor valójában találkoztunk.
Gondolatban emlékfoszlányokból rakom össze,
                                           milyen is, amikor hozzám beszél,
De akárhogyan idézem fel, mindig másként hasonlít önmagára.
Szeretni annyi, mint gondolkodni.
Bár én már-már elfeledkezem arról, hogy
                                           csak képzeletemben érezzem őt.
Nem igazán tudom, mit is akarok tőle,
                                           noha övé minden gondolatom.
Kuszaság kavarog bennem,
Miközben azért sóvárgok, hogy megtaláljam,

De kívánom, bárcsak ne lelnék rá,
Hogy ne kelljen elhagynom azután.
Nem igazán tudom, mit akarok, nem is
                                          akarom tudni, mit szeretnék.
Csak gondolni akarok rá.
Nem kérek semmit senkitől, tőle sem, csak
                                         hadd éljem a gondolataimat!

Fordította: Döbrentei Kornél

Fernando Pessoa:A szerelmetes pásztor

MOSTANÁBAN MINDEN NAP ÖRÖMMEL ÉS BÁNATTAL KELEK.
Todos os dias agora acordo com alegria e pena.


Mostanában minden nap örömmel és bánattal kelek.
Régebben csak úgy felébredtem.
Örömet és bánatot érzek, mert elveszítem, amit álmodom.
És mégis, egy olyan valóság az enyém, amelyben ott az álmom.
Nem tudom, mit kezdjek az érzéseimmel.
Nem tudom, mit kezdhetek egyedüli önmagammal.
Szeretném, ha ő mondana nekem valamit,
                                               hogy újra felébredjek.

Fordította: Döbrentei Kornél

Fernando Pessoa :Önlélekrajz

A költő színlelő-művész.
Oly jól ért már a mímeléshez,
Hogy tetteti a bánatot,
A bánatot, mit tényleg érez.

S az olvasók az olvasott
Bánatból érzik helyesen
Nem azt a kettőt, mit a költő
Ismert, de amit ők sosem.

S így fogaskerékszerkezetben
Forgatja játékát az ész,
A kis felhúzós-vasutat, mely
A szívről kapta a nevét.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Fernando Pessoa :Ez

Mondják, tettetés, hazugság
Minden, amit írok. De nem.
Csak nekem a fantáziák
Az átélhető érzelem.
Szívemet semmibe veszem.

Minden: álmaim, ha alszom,
a sok jó dolog s nehézség,
Olyan mind, akár egy balkon,
amelyről a lelkem néz szét,
Igen, ez maga a szépség.

Ezért élek én idegen
Dolgok között, én-varázstól
Távol, túl a bűvöleten:
Mert a nincsből komolyság szól.
Érzés? Várd az olvasástól!

Vaskó Péter fordítása

Fernando Pessoa :Lélekharang

A szívemet megragadtam,
Tenyerembe beleraktam.

Néztem őt, mint aki nézne
Homokszemre, falevélre.

Néztem félénken, merengve,
Mint a holt a sírverembe;

Megindultan, puszta lélek
- Álom ez és kicsit élet.

Déri Balázs fordítása

Fernando Pessoa :Könnyed, rövid, szelíd

Könnyed, rövid, szelíd
Madárének emelkedik
A légben, melyben égre kap
A nap.
Hallgatom, s elhallgatott...
Talán, mert őt hallgattam, tovább már
Nem dalolt.

Soha, soha, és semmiben,
Ha nap fénylett a zeniten,
Vagy pirkadt, vagy napnyugta aranylott,
Nem adatott
Nekem élvezet
Soha, csak a hiány, még mielőtt éreztem volna
Némi jókedvet.


Bernát Éva fordítása

Fernando Pessoa :Leheletnyi pillanat

Leheletnyi pillanat,
Ugyan mi voltál nekem,
Hogy bennem hagytál egy részt,
Mi el nem múlik sosem?

Évek múltán is fogok
Emlékezni rá, tudom,
Nem tudván már, hogy mi volt,
Hiszen már most sem tudom.

De, bár semmi lenne is,
Egy rész itt marad velem,
Mely üde lesz akkor is,
Ha már nem emlékezem.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása

Fernando Pessoa :Hallom, mintha virágok

Hallom, mintha virágok
Illata ébresztene...
Színlelés s befolyások
Kiskertje ez a zene.

Megfoghatatlan emlék,
Egy senkinek mosolya,
Kiben annyi reménység
Van, hogy nem remélt soha...

Minek, ha amit tudok,
Azt már nem érezhetem?
Hallom s érzem: mosolyog,
Mi mit sem akar bennem.

Ladányi-Turóczy Csilla

Fernando Pessoa :Ha én, inkább mint bárki más

Ha én, inkább mint bárki más,
Az arcomon érezhetném
A fák ezernyi levelén
Derengő röpke csillogást,

Az a boldogság töltene,
Mely szín a dolgok felszínén,
S a Nappal hal meg, mint a fény,
Mert örömük kihűl vele.

Elcserélném magam, el én,
Bármivel, mi nem én vagyok,
Csak e napsugártól kapott
Furcsa élet legyen enyém!

Vaskó Péter fordítása

Fernando Pessoa : A vers

Az ég, fény kékje, nyugalom.
Hullámok puhasága törik
A fénybevont tengerparton -
Az ujjhegy-játék kezdődik.

Part nevesincs zongoráján
A semmilyen melódiát
Játsszák, végül átadván tán
E nap teljes hangulatát.

Bárcsak ennyi elég lenne!
Lenne bizonyság, s hihetném,
Hogy e tenger, e hullám s íme
Az ég, mind él és lelkes lény.

Bernát Éva fordítása

Fernando Pessoa :Egy esős nap

Egy esős nap éppoly szép, mint egy verőfényes.
Mindkettő létezik: mindegyik olyan, amilyen.

fordította: Somlyó György

Fernando Pessoa :A nyájak őrzője II.

A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
Szokásom csatangolni járt s járatlan utakon
Nézegetek jobbra, balra
És néha koronként hátrafelé…
S amit látok minden pillanatban
S az is, amit azelőtt sose láttam,
Lenyűgözi lényem,
Mert képes vagyok még az eredendő ámulatra,
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött…
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására…

Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom. de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni…

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele…
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak…
És nem azért beszélek a Természetről, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent…

Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol…


Döbrentei Kornél fordítása

Fernando Pessoa:Az érzések úgy elöntenek engem

Az érzések úgy elöntenek engem,
Hogy néha-néha szinte már belátom:
Talán valóban érzelmes vagyok.
Mégis, jobban szemügyre véve lelkem,
Úgy érzem, mindez gondolat csak, álom,
Min érzelemnek pírja nem ragyog.

Minket, kik élünk, kettős létre szültek:
Van egy valóságos létünk, mit élünk,
S egy másik, mit csak velünk, gondolunk;
S az egyetlen, a teljes életünket
Megosztva hordjuk ép, valódi létünk
S a téves közt, mely talmi otthonunk.

De hogy melyik lehet igaz s világos,
S melyik hamis, mit folyton elhibázunk,
Azt senki meg nem mondta még nekünk;
És élünk, mintha az, a valóságos,
Mit élve élünk, az, amely sajátunk,
Az volna képzelt, tiszta életünk.

Szőnyi Ferenc fordítása