Csorba Győző :Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! -
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
- ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem -
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. -
tanácstalan szívvel. - Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
útmenti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kísérlem
szétszűrni. -
szétszűrni. - Meggyúlt a világ, s lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

Csorba Győző :A költészetről

Végül is minden vers minden szép szó amit
költők (nemcsak a hivatásosak mert több a költő)
tehát költők kimondtak az emberiség kezdete óta
pontosabban azóta hogy ezek a versek szép szavak
valamiképpen (kopva olykor) megmaradtak
végül is helytelenül ragadnak korhoz néphez
ehhez vagy ahhoz a névhez s hoznak különb - különb
dicsőséget ennek vagy annak s kényszerítik az utókort
emlékezetre tiszteletre adatokra évfordulókra
ahelyett hogy a készletet gyönyörűen összekevernénk
s csoportosítva valahogy (semmiképp kor név szerint)
kinyomtatnánk mindegyiket egy roppant antológiában
sok-sok kötetben s úgy hogy e kötetekhez aki akar
hozzáférhessen foghassa őket kereshesse ki
a nagyon neki szólókat és a költőt
egyetlen (ezerarcú de bizonytalan) személynek
gondolva olvassa a szép tápláló szavakat
s köztük és közte ezután többé semmi se álljon

Csorba Győző :Őszi zápor

Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat.
Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat.
Megeredt az eső: történt hát valami;
nem kell tovább is várni, szorongani. –
S én, aki reggel óta a dermedt
csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet,
de ijesztő hírek álltak írva a kerten,
kitartom arcom az esőbe: verjen. –
S lám, futnak rajta parányi erek:
édes hidegek, meg sós melegek.

Csorba Győző:Nem nőttem bele

Lötyög rajtam - még nem nőttem bele -
kis életem
Pedig leszek lassacskán nélküle:
pucérra vetkezem

Ábrándozom: mi is lett volna ha
mint kellene
most úgy feszülne rajtam a ruha
sehol ránc vagy rece

Ezer hajlat érintkezési pont
várt hasztalan
s ez így marad már: vonzódás iszony
végképpen oda van

Jaj hogy kívántam megpróbálni sok
vad és szelíd
kísértést mely köröttem háborog
apad majd föltelik

Hol sikerült hol nem - Jobbára nem:
ráncok recék
szabdalnak át most is keservesen
és porrá ég a szép

Akárhogy történt nem siránkozom
apró mosoly
képződik félrebillent szájamon
(nagyon-nagyon komoly)

Csorba Győző:Megbékülés

A napok össze-vissza ráztak,
míg bennük voltam. Mint pénzező gyerek
rázza markában a filléreket.

Én a napokkal harcba szálltam,
de póruljártam: jók voltak a falak
és összetörtem rajtuk magamat.

Kigyógyultam és bölcsebb lettem:
nem bántom őket és ők sem engemet
és életem most fölöttük lebeg.

S mint hídról a habos folyóra,
nézek le rájuk. Akárhogy zajlanak,
életem örök-nyugalmú marad.

Csorba Győző: A magam színházában

A magam színházában
itt a legnehezebb

Itt kellenek a legsokoldalúbb
legszínesebb színészek
itt ül a legértőbb közönség
a legszigorúbb kritikusi gárda
itt játszódnak le a
legrejtélyesebb (legrejtjelesebb)
jelenetek
itt történnek olyasmik amiket
szívesen titkolnék magam előtt is
olyasmik is
amikben
akkora az öröm
hogy nem fér már belém
kiömlik (olykor látni is)

A magam színházában
egyetlen szó sem hangzik el
De napi huszonnégy
órán át életre-halálra
folyik
a vértelen
non-stop előadás.

Csorba Győző - Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő -

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.