Fekete István

Arra való a tél, a pihenésre, csendes számvetésre, lakodalmakra, mert nem robotra teremtette Isten a világot, és nem gépnek az embert. Minden idejében, mert igaz ugyan, hogy munka nélkül nincs pihenés, de pihenés nélkül sincs munka, s a tél, a hó, a csend bizony a pihenés ideje.

Fekete István

Az erdő alszik, alusznak a fák,gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek: a vágy tavaszi virágai, a lepkékbáb koporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.

Fekete István

Amikor még Február fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szél hordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.
Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.

Fekete István

Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér.
Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában
a pipacs égőpiros lángolása. De ez messze van még.

Fekete István

A föld csonttá fagyva, de ebben a fagyos ágyban mit sem tudva hóról, hidegről, háborúról, öntudatlan álomban alszik az élet. Dupla koporsóban.
Egyszer magában a magban, egyszer pedig a földben.
Ha aztán eljön a tavasz, felszakad a fagy, omlik a föld, beszivárog a víz
és a meleg. Megmozdul a csíra, és a nap felé kinyújtja karját millió élet.

Fekete István

Az óesztendőre ráhullott a hó, és eltemette. Könnyű , fehér takarót kapott csak, amit erőtlen , langyos kis szélgyerekek is összetépnek , még sincs belőle ébredés soha. Majd ha a melegedő nap előtt a földhöz lapul a tél fehér arca, és kibukkannak alóla a füvek meg a rögök –azok már az új esztendő gyerekei lesznek , akik nem is emlékeznek a régire , amely elment és elsüllyedt abba az örökkön növekvő óceánba , amelynek
a neve :idő.

Fekete István

Vannak dolgok, amelyeket megállítani , és vannak dolgok ,
melyeket siettetni nem lehet.

Fekete István

Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.

Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát.

Jó lett volna…-kavarogtak a gondolatok -, jó lett volna nem születni vagy máshol születni, mert máshol mindig jobb, de ezt a másholt soha elérni nem lehet, mint a Jövőt se, mert abban a pillanatban Jelen lesz belőle, valóság, kézzelfogható szürkeség, mert az a Máshol és az a Jövő mindig máshol van és máskor.

Fekete István

Az idő csak azt hozhatja , ami benne van,
és ezt nem változtathatja meg senki és semmi.

Fekete István

Az évek örömmel jönnek, ha jót hoznak, és mord kegyetlenséggel
szórják el romlott terhüket, ha az van rájuk bízva.
Az évek utak, melyeket végig kell játszani.

Fekete István

Az erdő talán mégis az erdőé , s minden ami benne van. Minden,amíg él, minden, ami élet. Kivágni lehet, agyonlőni lehet, kell is néha, de az már nem erdő, és nem az erdőé.
-Igen…Igen-kopog a vén fa őszi távírója-,
s hogy ezt most megérted, te is az erdőé vagy. Amíg csak élsz.
Hogy aztán mi lesz, azt csak te tudod, Ember. Te mindent tudsz, ami
az élet és az átalakulás között van, mi nem tudunk semmit….
Bizony ,semmit….de mi csináljuk.

Fekete István

A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer.
Az egyik az élet , a másik a halál.

Fekete István

A  patak csak jön, jön végtelenül, hírei megloccsannak…akár az élet,
akár a halál híreit dobja a partra. A patak csak postás, nem törődik vele, ki milyen hírt kap,mit írtak távoli küldők sárga levelére, madártollra, fakéregre, rongydarabra, papírfoszlányra – sőt a patak a posta,melynek dróthúrjain egyformán hidegen szaladnak örömnek és bánatnak reszketései.

Fekete István

Az erdőben tétován járt a Szürkület .
Nem tudta menjen-e vagy maradjon.
Nem tudta, kinek a gyermeke, az Éjszakáé vagy a nappalé,
mert senkinek sem kellett.

Fekete István

Sem a bánat, sem az öröm nem tart örökké,
és ha így van, talán így is kell lennie.

Fekete István

... a szeretet simogató lágy szava mindig kísért, mindig susog,
mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyírfák suttogása, ha nincs is szél..

Fekete István

Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe.
De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk.
Csak egyszer be kell számolni róluk..., hogy mit csináltunk velük.

Fekete István

Az évek örömmel jönnek, ha jót hoznak, és mord kegyetlenséggel szórják el romlott terhüket, ha az van rájuk bízva. Az évek utak, melyeket végig kell játszani

Fekete István

Minek piszkálni a holnapot, a jövő évet és távoli tekervényeit az életnek? Elégedjünk most meg azzal, ami van, melegedjünk tüzénél, amíg lehet, kaparjuk ki hamujából, ami édes és élvezhető, a többit pedig hagyjuk az enyészetnek, mert arra való.

Fekete István

Ami van, az volt is, s ami lesz, az eleve van, csak nem tudjuk.