Arra gondolok, hogy nem jó se festőnek lenni, se muzsikusnak.
A festőt, a muzsikust az álom gyakran megcsúfolja. Mert sokszor álmodik az ember olyan bájos alakokról, és olyan finom színekről, aminőket sem vásznon, sem az életben nem látott. És sokszor hall
az ember álmában olyan zenét, amihez imetten sem hangírást, sem zeneeszközt nem tud. A művészember elbuslakodik ilyenkor, és megrokkant önbizalommal folytatja a munkáját.
Nincs is kegyetlenebb érzése a teremtő léleknek, mint a gyöngeség érzése, különösen akkor, mikor a művésznek arra kell ébrednie, hogy ő iparos.
Az írónak mégis jobb talán valamivel. Mikor fest, nem a szemnek fest, hanem a képzeletnek. És mikor muzsikát ír, nem a fülnek írja, hanem a szívnek. Innen van, hogy mink néha le merjük írni, festeni az álmainkat.
Nyáron az erdélyi hegyek között kószáltam. Az erdőket jártam ottan. Erdélyben jobbára még azok az erdők vannak meg, amiket maga az Isten ültetett. Micsoda erdők! Micsoda mesékbe illő rengetegek! Bizony van ott olyan hely is bőven, amelynek a földjét ember lába nem taposta még. És mintha szent volna az ilyen hely. Azt érzem benne, hogy a föld nemcsak az emberé.
- De kié hát, kié?
Az ilyen hely csöndességében valami lélek álldogál. Valami hatalmas, nagy, tiszta fenséges lélek.
Ilyenféle őserdőben bolyongtam én a nyáron.
Milyen különös érzés: egyedül mendegélni a vadonban! A fák itt az urak. Az ember csak bogár. A csöndesség mély és árnyékos. Az ég felhőtlen, világoskék és napsugaras.
Az erdő földje puha volt ottan. Az Alföldön vannak ilyen követlen, irmes földek. És mégis egy helyen óriás sziklakő magasodott elém. Olyan volt, mint valami fekete torony: négy-öt öl magas legalább is. Ez a kő nem a földből nőtt ki. Micsoda kéz lehetett az, amely ide dobta!
- Óriás?
- Óriások nincsenek ma már. Pedig ezt csak óriás vethette ide.
- Tündér?
- Tündérek sem hordanak követ éjjelenkint a levegőben.
Pedig ez, mintha úgy hullott volna alá. Az erőt, amely ide tette, nem ismerem. A kő maga itt van.
Valami negyven lépésnyire ettől a sziklakőtől egy alig araszos erecske kigyózik át a tisztáson. Puha pázsit szegélyezi mindenütt, s a kövér fűből előcsillognak a vizivó virágoknak, (a gólyavirágnak meg az aranynyal versengőnek) fényes, sötétzöld levelei.
Leheveredtem.
És a fejemet a karomra nyugasztva, beleméláztam az őserdő isteni csöndességébe.
És elaludtam.
Egyszer csak azt látom, hogy fehér minden. A földön fehér bársony.
A fákon fehér prémek. Az égen fehér selyem. A velem szemben levő ötöles sziklakő is olyan, mintha hattyupehelylyel volna bedunyházva.
Akkor veszem észre, hogy egy szörnyü nagy egérszinü valaki ül velem szemben a szikla tövén. Ember is, nem is. Inkább hasonlít valami emberileg ülő fehér oroszlánhoz. Az arcába belelóg a sörénye meg a szemöldöke. Látni lehet rajta, hogy ideje végét élő aggastyán.
A mesék világába kerültem. Az ilyenen akkor is megdöbben az ember, ha a maga szemével látja. Csak ámulok és bámulok. Nézem, csodálom a temérdek testü embert, akit a természet még tán az ősvilágban szült, amikor még a föld erőtől duzzadott.
Meztelen. Csupán a fejét ragyogja körül valami gyémántból, vagy jégből való karika; - mert ahol a fürtök nem takarják, a sörénye áttetszik rajta.
- Király ez? Ha király, micsoda király? Kiknek a királya? Micsoda országnak az uralkodója?
Körülötte farkasok fekszenek. Sehol nincs más senki, semmi. Csak a fák, ezek az éktelen nagy merev óriások. Mintha a mesék óriásainak temetője volna ez a hely: temető, amelyből a csontvázak fölkeltek és megnyujtózkodtak, és abban a pillanatban megmerevítette őket valami bűvös hatalom.
Siket csend.
Nézem az oroszlánforma aggot.
- Halott-e ez is, vagy alvó eleven?
A leheletét nem látom. A vállán hóbúbok. A lábait, az ölét, oldalát is hó lepte be. És mozdulatlan, mint a szobor; és szürke, mint a hamu.
Kábult vagyok és erőtelen. Úgy érzem, mintha valami halálos betegségből eszméltem volna fel. Mozdulnék: nincs erőm. Ahogy körül akarok tekinteni, látom, hogy én is csak olyan fa vagyok, mint a többi.
Fa vagyok. Merev, hóval belepett óriás. Négy girbegörbe karom az égnek mered. Lábaim a földbe vannak nőve. Látok, és nem tudom, mivel. Érzek, és nem tudom, hogyan.
- Fa voltam-e mindig?
Ezen tűnődöm. Mintha ember voltam volna ezelőtt. Mozgó, barázdált-homloku puhatestű ember. Nem: ez csak álom volt. Fa vagyok. Álló, gondok nélkül való, érzéketlen kérgü fa. Állok mozdulatlanul és nézem az eget, a napos, csillagos, az örökkévaló végtelen mindenséget.
De íme megemeli a fejét a velem szemben ülő csodálatos valaki, és fuj egyet, mint az ébredő állat szokott. Ez a fúvás elhat hozzám. Gyökérig borzongató hideg fuvallat. Nem is múlik széjjel, hanem tovább száll és bejárja az egész erdőt. S növekedik, erősödik, néhány perc mulva suhogó széllé hatalmasodik, s felcsapong a felhőkig, s beszáguldozza az egész mindenséget.
A felhők keble megbomlik odafönn. Fehér pehelytenger ereszkedik alá a magasságból. Látom, mint közelget lejebb és lejebb. Éj száll a földre, de olyan éj, amelynek a sötétsége fehér és amelynek a sűrű fehérségében egy perc mulva már nem lehet látni semmit.
A szél folyton bőszülő erővel suhog és süvölt a tájékon végig s betölti az ég és föld közét dühös forgásaival. Látom olykor, amint alagutat fuj előttem a hópihés levegőben, hogy a koronás szörnyeteg parancsokat integet a pálcával. És most már üvöltve, sikoltozva toporzékol a fehér zivatar. Dübörögve rombol a völgyben és törtön tördeli az erőtlen faágakat.
Micsoda bomlott zavargás ez, micsoda őrült világfelforgatás.
Az erdőn egy barna árnyék vánszorgott által. Valami eltévedt, szegény ember. Szűrbe volt öltözve meg csizmába. A hóna alatt puskát vitt. A hátán tarisznyát. A szél megállitotta és dulakodott vele: Le akarta teperni. Az ember küzdött és erőlködött. A nyakát összehúzva, nagy innal-kínnal botorkált tovább, s eltünt előlem, mintha mégis csak a szél fujta volna tovább. Farkasok tutultak előtte, utána.
Aztán napok multával, nagysokára morajjá lágyul a durgás. A szél süvöltése hideg susogássá. A fák ujra alszanak. A tél királyának is ölébe lankadnak a kezei. Mellére billen a feje és hátrahanyatlik a székében.
A hideg az úr.
Minden élő megmerevedik és elalél a szorításától. Én se vagyok különben. A téli álomnak ólomfátyola nehezedik reám. Nem küzdök ellene.
De ez az álom mindennap enyhébb. Fel-felérzek olykor.
- A tél-e még az úr?
- Az.
Aludjunk tovább.
Végre egy napon tiszta és könnyü az ébredésem. A hó még itt van, de az égből langygyal ömlik már a napsugár.
A kerek erdőtisztáson mozdulni látom egy tojásdad halmát a hónak. Mozdult-e valóban, vagy csak a szemem képzelődött?
Nézem a tél királyát. Hogy összeaggott, mióta nem láttam! Az orcáján oldalt húzódik a ráncok hálója, amint aggódva fordítja a szemét az égre. Hiába erőlködik most már, hogy hideget fujjon. A lehelet csak a szakálát, bajuszát lenegteti meg s elvész az átenyhült levegőben.
A tisztás közepén ujra megmozdul a hó és feltúrósódva omladozik széjjel valami ébredező erőtől.
Ekkor a napnak sugárzáporában egy csodálatosan bájos valaki jelenik meg. Egy acsaszárnyú leány. A teste átlátszó arany, s a ruhája olyan valami finomság, mint a nyári rekkenő hőségben remegő levegő. Földi ember szeme aligha láthatja a páraszerü finomságot. Magam is csak a körvonalait látom. Ahogy aláröppent a magasból, ráborul a hóhalomra, s íme az olvad és olvad, és elpárázik onnan.
Akkor látom, hogy a hó itt egy ifju embert takart. Csak az arcára ember, de ő sem embernek szülötte. Mert az arca olyan fehér mint a hóvirág. A fején sárga agancsok vannak. A vállán meg átlátszó fátyolszerü szárnyak, mint a cserebogár meggyürött belső szárnyai. Ennek is koronát látok a fején. De ennek a koronája smaragd kövekből való. És ez az első zöld szín, ami a földön megjelenik.
Oh mi kedves nekem ez ifju ember arca! Megismertem őt, noha elváltozott. Ő a mi királyunk. Ő a magasságbelinek földi kormányzója. Ő veti a fát, a virágot, a füvet. Ő védi az erdő állatait az embertől. Az ég felé terjeszti a kezét: és süt a nap. A föld felé fordítja a tenyerét: és húll a harmat. Ahol ő jár, ott virulás van és boldogság.
Tavaly nem ezen a helyen ébredt. Mikor elém jött, már akkor piros volt, mint az almavirág. A kezében vékonyka fűzvessző suhogott. A vesszőn ezüstgombokként ragyogtak a barkák. Megveregette az öreg odvas fa oldalát, s hivására zenegve jöttek elő a méhek ezrei. A föld már akkor kéklett az ibolyától. A felhők közül alászállottak az érkező gólyák meg a fecskék. És körülrajongták őt. Az énekes madarak is megjöttek. Dallal és illattal telt meg az erdő. Öröm és pezsgő élet volt minden. A fű előzsendült a földből, s egymásután jelent meg a kéklő kökörcsin, a sárga szentgyörgyvirág, s a fehér-piros százszorszép. A fák is kibontották finom zöld patyolatruháikat. Egynémelyik csipkékkel elborítva fehérlett a többi között. Magam is ilyen voltam. És minden fürdött a nap fényes, langyos sugaraiban: a fák, a fűszálak, a madarak. Még a bogarak is kiültek a fűszálakra, meg a rögökre, és szunyókálva melengették a hátukat.
Én is kibontottam és szétterjesztettem minden levelemet, és a gyönyör meleg borzongásaival ittam az égből omló erőt. Mert a nap az élet, a nap a boldogság. Kezdetben nincs más öröm, mint a nap. Az eltikkadásig szerettük a napot. És szerettük volna a halálos kimerülésig is. De akkor ránk borult az éj és üdítő gyöngyös harmattal árasztotta el a lombjainkat. Óh az éj tündérvilág. Az éjben álom leng, és a harmat a megifjulás vize. A csillagok beözönlik a sötétséget a magasban, s a hold Isten keze gyanánt lebeg a világ fölött. Akkor uj élet kezdődik az erdőn. Az árnyékok rejtelmes édes susogással telnek meg. A szentjános-bogarak egymásnak világítva szeretkeznek a fűszálakon, s az éjjeli pillangók szerelmesen lebegve halk búgással kergetik egymást a lombok között.
És minden szereti egymást, minden megtalálja, ami neki legkedvesebb.
Nekem egy fehérvirágú almafa a párom. Ott áll a szikla mellett, alig ötven lépésnyire éntőlem. De most még alszik. Éktelen, siralmas váz, mint én vagyok.
A tavasz virágba öltöztette ezt a fát, mint engemet. Mikor észrevettem, ő már nézett engem, és akkor én is feléje fordultam mind az ezernyi ezer virágszememmel. Eleinte csak sóhajtoztunk. Sóhajtoztunk és epedeztünk. Aztán az ő illatos lelkét elhozta hozzám a szellő, és én is elküldöttem hozzá az én lelkemet. A méhek is ezer izenetet hoztak tőle, és vittek tőlem.
- Milyen szép vagy, - ezt izentem neki, - nem tudok betelni a te látásoddal. Téged nézlek reggeltől estig és rólad gondolkozom estétől reggelig. A föld nekem szűlt téged, és én a tied vagyok, míg csak le nem omlok a földbe.
Másnap délben a napsugarak aranyló fényességében gyönge szellő lebegett át az erdőn, és millió csókját hozta reám az én szerelmesemnek.
Ez boldog nap volt.
Minden levelem remegett a gyönyörtől s a boldogság elkábultságával álltam a nap alatt.
Az élet királya karöltve szállongott a nap leányával a fák között, s hozzánk küldötte a méhek zenekarát.
Ez volt a mi mézeshetünk.
Milyen gyorsan mult el a nyár! Mintha szárnyakon szálltak volna a napok is. Az élet királya megszakálasodott s napról napra gondolkozóbb arccal lebegett a vénülő lombok között.
- A tél nemsokára eljön, - mondották a madarak; - mi már készülünk.
- Ne menjetek el, - így könyörgött nekik, - ha velem maradtok, nem vehet rajtam erőt. Maradjon minden virág, maradjon minden madár!
De már akkor nem tudott repülni. Lecsüggedt fejjel járt-kelt a fák alatt, s órákig ott ült a patak partján s nézte magát a víz tükrében.
A madarak pedig fölkerekedtek, és lekiáltották a magasból:
- Isten veled! Isten veled!
Az erdő megcsöndesűlt. A lombok hullatva hullatták sárga leveleiket. Egy napon a szelek suhogó szárnyán megérkezett a tél. Itt a tisztáson találta az élet királyát.
Rettentő küzdelem kezdődött közöttük.
Az öreg körül a hó hullott, az ifju körül a napsugár. A fény összekeveredett a fehér pelyhekkel, az élet ura az elmulás urával.
Napokig tartott az elkeseredett küzdelem. A telet olykor visszaverték nappal, s olyankor egynémelyik virág kibujt a földből. Azt hitte, örök a tavasz.
Balga reménység!
Egy napon ott hevert az ifju az udvaron. Ott hevert élettelenül. S az erdőt vele együtt beterítette a hó fehér szemfedővel.
