Wass Albert : Találkozásaim a halállal (részlet)

Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.
 

Wass Albert : Találkozásaim a halállal (részlet)

…utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember egészen rendszertelenül és minden értelem híján is igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba.

Wass Albert : Találkozásaim a halállal (részlet)

Okos dolog, ha úgy teszünk, mintha a világ egy kicsit a mienk is volna. Rendelkezünk fölötte, tervezgetünk, s nem gondolunk arra, hogy vendégek vagyunk benne csupán, s a gazda mindig az a nap, amit holnapnak nevezünk egyszerű szóval. Az sem baj, ha utazásunkat nagyon komolyan vesszük s igyekszünk nyomot hagyni az út két oldalán azzal a gondolattal, hogy aki majd utánunk következik, nyomunkban járhasson. Jó, ha el hisszük ,hogy amit ilyenkor cselekszünk, nem felesleges s útjelző faricskálásainkat utánunk rajzó utasok meglátják, megértik, s talán hálával is gondolnak reánk. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk.

Wass Albert : Találkozásaim a halállal (részlet)

Azóta tudom, hogy az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk.

Wass Albert : Találkozásaim a halállal (részlet)

Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírálásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra is, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való.

Wass Albert : Találkozásaim a halállal (részlet)

…ha a halálra gondolok, ez a változás már nem fáj úgy, mint régen. Hogy csak én megyek el s a világ itt marad. Hogy ilyenek lesznek ezután is az esték és a hajnalok, a felhők, szelek, csillagok. Nem igaz. Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztül szűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak.
Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét,
s az én számomra az úgy is idegen.

Wass Albert

Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás.

Wass Albert: Éjféli hangulat

Éjfélt ütött egy régi falióra,
a lámpa fénye sápadt és beteg,
A messze fák homályos ablakomra
rejtelmes-szürkén visszarémlenek.

Valahol messze sír egy hegedű,
tücsök dalol hozzá kíséretül.
Úgy fáj a hang… vajon ki szomorú:
én csupán, vagy aki hegedül?

Éjfélt ütött az óra… rejtve, lopva
jó volna most egy hárs alá kiállni…
fátylas szemekkel elnézni a holdat…
és várni… várni… várni…

Wass Albert: Mert nem voltál velem

Nem voltál velem,
pedig oly szépen jött az este:
szelíden, mint a szerelem.
Fütyörésző szél indult esti útra.
Legényesen. Kék hegy-leányok várták.
Nótás aratók jöttek a mezőkről,
és a szívükből messzire dobálták
a vidámságot és az életet.
De nem voltál velem... s az arcokon
hiába simult ma minden redő:
a dombon szürke ködruhában állt
s komoran hallgatott a temető.

Wass Albert: Nem te vagy a hibás

Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert nekem adott.

Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.

Sőt tán nem is hibás
sem Ő, se más,
Véletlen tette csak, hogy így legyen:

hogy ami fa, ne nőjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem.

Wass Albert: Örök búcsúzás

Akárhonnan jövünk, akármerre megyünk,
a búcsú mindig bánat,
és mindig fájnak a halk-szavú árnyak,
kísértetes csengés: talán soh’sem látlak…

Jöhet még egy este,
egy utolsó este, egy fekete este,
mikor váratlanul, furcsa Sors-szeszélyből
belehalkulunk a véghetetlen Csendbe.

Azért van ez nálunk:
akármerre megyünk, akármerre járunk,
a búcsúzásunk bánat,
s kísértetes árnyak halk-szavú csengése
a szívekbe fájnak:
talán soh’sem látlak… talán soh’sem látlak…

Wass Albert: Amikor mi búcsúzunk

Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.

Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?

És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se’ sokkal enyhébb,
s ennél se’ sokkal enyhébb a halál?

Wass Albert :Hajnali nyomok

Látom: ma erre jártál,
nyomot hagytál a harmatos gyepen.
A madarak is tán azért dalolnak,
s az Isten is azért mondá talán:
ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ily korán,
hogy csókolhassa azt a kis nyomot,
amely a bükkerdőig elvezet.
A bükkerdőbe már be sem tekint:
a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,
hogy merre jársz, parányi nyom legyen.
S legyen, amit egy furcsa vándor
csókolgasson a harmatos gyepen

Wass Albert

Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent (...) -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember.
És erre való a bánat, hogy megtanítsa.

Wass Albert :Mit csináljak ?

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

Wass Albert

Barna szántások elnyúlt testéből földszagú párákat csal ki a meleg,
s halványzöld vetések fölött remeg a levegő, az induló nagy élet előérzetétől. Gyepes martoldalakon , omlásos verőfények száraz harasztja alól kis névtelen sárga virágocskák imádkozzák elő águkat, alvó gyökerek mélyén lassú áramlás indul, sok kis halott növénytest ritmusa moccan és tör felfele a naphoz, s aztán nő és összeolvad egy roppant forradalmi lüktetéssé, mely láthatatlan roppant erejével meglódítja mindenféle testekben a vért: ez a tavasz.

Wass Albert

Van a koratavaszban valami csodaszép. Én nem tudom, hogy mi az a babonásan megvesztegető erő, csak érzem, ha kint állok valahol egy meleg barna lankán vagy az erdők szélein, ahol a fű olyan csodálatosan zöld, hogy aki látja, abból boldogan és értelmetlenül felbugyborékol a kacagás.

Wass Albert

A tavasz a lelkünké egészen.
Napos sétákon megöntözhetjük hitünk virágait,
s az első hóvirág tisztára mossa bennünk az Embert.

Wass Albert :Tenger az élet

Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban.

Wass Albert :Tenger az élet

Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe,
és mi keresünk, keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.