A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
Szerettem én aranyszín dombokon,
Áldott az árnyak test nélküli teste,
Titkos kelméjük lelkemmel rokon,
Hisz isten tán fenyőfák gyenge gyanta
Lehű árnyából este szőtte meg
S a furcsa mélabút eként foganta,
Mely lágy redőin egyre ott remeg.
Áldott takács az isten s kincs a lélek:
Hányszor terítém csöndes fátyolát
Magam köré és véle szépitélek
Éles fényekkel bántó, vad világ!
Az emberek önző zsivajja édes
Testvéri, bús zenévé fátylasúlt
S forró, maró napokból mély, setétes
Merengő tájjá csöndesűlt a múlt.
S ha néha fájt, hogy arcúl üt a testvér,
S a hűnek vélt szív csak hideg mirigy,
Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér
S hogy néha még az isten is irígy,
Merengő órán szétterűlt a fátyol:
Árvák vagyunk mind, - sírta egy titok,
S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból
S részvétre vált a szisszenő szitok.
S fákat szerettem s szirmok tüneményét
Figyelten andán s méla könyveken
Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét
S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
Egy árva barlang, mit a könyv vize
Vájt s tett meleggé s én megbújtam abban
S éreztem, jó az élet bús ize.
Sok este halk szivarnál sárga bábút
Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
A Malomárok kinn már jég alá bútt
S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
Erdei dalt s rőt lett moszatszakálla, -
Távol harmónikák híttak rívón
S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
Aranyszárnyán a roppant Orion.
Éjfél felé a jó falusi doktor
Öreg kezét megráztam, új szivar,
Mentem s mint úti csöndes fák a hótól,
Lelkem versek terhétől lett bizarr,
S hazasiettem, írni, írni, írni,
Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
Tündér fájdalmad, édes, ifju vágy!
Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
Félszeg Ulyssest, sok szelid kaland
Vigasztalt, csak a szirtes, zord valóság
Sivár vizén, boldog boldogtalant, -
Így lettem hálás minden gyáva kincsért,
Pipám füstjéért, karcos kis borok
Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért
S hogy ajkamról peregnek halk sorok.
Oh jaj, miért bánt így hát most az élet,
E rettentő, vonagló, új világ,
Mindennap egy új Utolsó Itélet
Vas kürtje zúg, setét villáma vág,
Reszketve terítem a védő fátyolt
Magam körül s eltépi a vihar,
És minden barlang, melynek csendje lágy volt
Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.
Oh isten, isten, lelkek ősz takácsa,
Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
A sok finom fonál hogy szétesett, -
Óh lesz-e még perc, újraszőni szépen,
Ha elcsitúlt az orkán gyász zaja,
Vagy reszkető rongy, így hull szét a szélben,
Mint omló partok éjszín zászlaja?
