A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tóth Árpád. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tóth Árpád. Összes bejegyzés megjelenítése

Tóth Árpád:Csupa kudarc

Csupa kudarc és csupa seb vagyok,
S mégis, mint szegény, tört útszéli fák
Rügyeznek még, mikor a nap ragyog,
Lelkem hűsíti tavaszi virág...

Tóth Árpád : Az árnyból szőtt lélek

A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
Szerettem én aranyszín dombokon,
Áldott az árnyak test nélküli teste,
Titkos kelméjük lelkemmel rokon,
Hisz isten tán fenyőfák gyenge gyanta
Lehű árnyából este szőtte meg
S a furcsa mélabút eként foganta,
Mely lágy redőin egyre ott remeg.

Áldott takács az isten s kincs a lélek:
Hányszor terítém csöndes fátyolát
Magam köré és véle szépitélek
Éles fényekkel bántó, vad világ!
Az emberek önző zsivajja édes
Testvéri, bús zenévé fátylasúlt
S forró, maró napokból mély, setétes
Merengő tájjá csöndesűlt a múlt.

S ha néha fájt, hogy arcúl üt a testvér,
S a hűnek vélt szív csak hideg mirigy,
Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér
S hogy néha még az isten is irígy,
Merengő órán szétterűlt a fátyol:
Árvák vagyunk mind, - sírta egy titok,
S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból
S részvétre vált a szisszenő szitok.

S fákat szerettem s szirmok tüneményét
Figyelten andán s méla könyveken
Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét
S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
Egy árva barlang, mit a könyv vize
Vájt s tett meleggé s én megbújtam abban
S éreztem, jó az élet bús ize.

Sok este halk szivarnál sárga bábút
Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
A Malomárok kinn már jég alá bútt
S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
Erdei dalt s rőt lett moszatszakálla, -
Távol harmónikák híttak rívón
S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
Aranyszárnyán a roppant Orion.

Éjfél felé a jó falusi doktor
Öreg kezét megráztam, új szivar,
Mentem s mint úti csöndes fák a hótól,
Lelkem versek terhétől lett bizarr,
S hazasiettem, írni, írni, írni,
Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
Tündér fájdalmad, édes, ifju vágy!

Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
Félszeg Ulyssest, sok szelid kaland
Vigasztalt, csak a szirtes, zord valóság
Sivár vizén, boldog boldogtalant, -
Így lettem hálás minden gyáva kincsért,
Pipám füstjéért, karcos kis borok
Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért
S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

Oh jaj, miért bánt így hát most az élet,
E rettentő, vonagló, új világ,
Mindennap egy új Utolsó Itélet
Vas kürtje zúg, setét villáma vág,
Reszketve terítem a védő fátyolt
Magam körül s eltépi a vihar,
És minden barlang, melynek csendje lágy volt
Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

Oh isten, isten, lelkek ősz takácsa,
Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
A sok finom fonál hogy szétesett, -
Óh lesz-e még perc, újraszőni szépen,
Ha elcsitúlt az orkán gyász zaja,
Vagy reszkető rongy, így hull szét a szélben,
Mint omló partok éjszín zászlaja?

Tóth Árpád :Öröm

Érkező vonatok füttye át a ködön
Ujjong... ujjong... hallgatom estelente.
Mily szép ez... s olykor, mintha szivemből csengne:
Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm?

Aztán csend... csend... lehúnyom a szemem.
Jaj, ha most jönne... jaj, ha most rohan rám!
Forró kereke átszántna szívemen,
S megölne, megölne... s hagynám, hagynám...

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...



Tóth Árpád : Derűt dalolnék

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál szinekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...




Tóth Árpád: Ez már nem nyári alkonyat

Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen,
Elkomolyodik a világ, -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínütlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény,
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Óh, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közűl lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél,
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdúl a szél.

Tóth Árpád :Úgy, úgy...


Úgy, úgy. Csak hajtsd le a fejed,
Kezedre hajtsd. Testvéri hűse várja,
Nincsen kívüle pihenő helyed,
E halk kezek bús öble enyhe párna.

Bántottak? Fájt?...




Tóth Árpád:Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

Tóth Árpád : Alkony, barna hajós..

Alkony, barna hajós, zöldszínű ég vizén
Felhőt aki feszítsz tarka vitorlaként,
S úgy lengsz itt a kigyúlt lámpasorok között,
Békén, mint aki révbe tér,

Mit hoztál? Fűszeres, dús rakományt? Regés
Partok szűz bíborát? Gyantalehű borok
Tömlőit? Puha szél keleti selymeit?
Álmok nagy, kusza szőnyegét?

Ében bút? Vagy ivor-fényű reménykedés...



Tóth Árpád : Olykor éjjel..

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

Tóth Árpád :Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény
S szemlehúnyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor -halk hajó
Titokzatos tengeren, -
Fekvőszéken útrakél
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt, -
Így indultam ma is el,
Hunyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.