Szabó Lőrinc: ÍGY DÖNTÖTTEM!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit, a végső kétségbeesés segít, a tűrhetetlen! Síri türelemmel agyam sírjából ébresztettelek fel: az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig a halál az: én látlak, szemeid rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el. Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat frissíti bennem minden gondolat; s éjjel már nemcsak agyam titka vagy: hozzám bújsz, véred régi tüze jár át, s úgy alszom el, hogy mint csiga a házát, hátamon érzem szived dobogását.

Szabó Lőrinc: MOST CSAK LÉLEKBEN

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,
nagyon hiányzik testi meleged,
hozzámbújásod, a tekinteted
és hangod selyme, s az állati selymek,
a bőrödéi, s mozgásod, a melled,
s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,
agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,
érzékeim már veled töltekeztek,
s ha csókoltál, ettelek-ittalak,
hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak
s huszonöt évig meg nem untalak:
most csak lélekben tudunk keveredni
s meztelenséged is csak képzeletnyi:
nem bírod inged, a halált, levetni!

Szabó Lőrinc : AKKOR IS, HOGYHA . . .?

Boldog vagyok, ahogy így szeretlek, így
ilyen forrón és fájdalmasan : élek,
hogy őrizzelek . már meg sem idézlek,

mégis itt vagy . sorsomat figyelik
gyötrelmesen-szép álomszemeid,
s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek,
kigyúlsz te is, s érzem . szívedben érzed
szívem vezeklő gyöngeségeit.
Ez a boldogság most, a fájdalom,
ez egyesít; legjobban ( óh, nagyon,
teljesen ! ) mikor édes arcodon
mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp
értő, bízó, s kezdi kötekedését :
"Így szeretnél akkor is, hogyha élnék?"

Szabó Lőrinc:ALKALOM

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már . . . És, jaj, mi ,,igaz" ?
A valóság csak egy darabig az . . .
Tévedés? Szívem legszebb tévedése !
Ha véletlen, bár ma is az igézne !
Ha látomás, tüntödben is vigasz !
Akármi, minden veled sugaras :
kettő kellett hozzá, a szívem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

Szabó Lőrinc:FOLYTON ÁTLENGSZ

Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan, villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul : ha sajog is
"nem vagy" sebén a "voltál" vigasza,
szeretnék élni. Miért, Majd megtudom.
meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik !
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!

Szabó Lőrinc:SOHASEM ELÉGGÉ

Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad,
kő, tavaly még zsámolya, idegen
életek, de drágábbak ma nekem
sok emberénél, mint jó tegnapoknak
őreihez, jövök ki, s órahosszat
várok köztetek : itt jobban velem
van, mint másutt, itt már-már azt hiszem
hogy jön, megint jön : léptei kopognak
s mindjárt nyílik a kapu, mint mikor
jöhetett, s oly friss, oly törékeny, oly
szép volt . . . Köztetek, ösvény, kő, s bokor,
elragadtatássá, gyönyörűséggé
enyhül a fájdalom, a veszteségé :
"Bárhogy szerettem, sohasem eléggé !"

Szabó Lőrinc:"NEM"

Hogy : Nem!  - mindig ebbe ütközni ! - Nem !
és Nem ! - és forrva, fagyva, égve várni!
Miért : Nem? - a jajra csak egy túlvilági
Mert : Nem ! - válaszát kapni szüntelen !
Nem ! Nem ! - Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem ! - Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem ! - lázadhatnak kín s düh harsonái :
Nem ! - győz a Föld s a süketnéma Menny.
Nem ! - Baromibb őr, érthetetlenebb -
Nem ! - nincs királyibb, sérthetetlenebb !
Nem vagy ! - Csak ez van, a hiány, a seb !
Nem ! - Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy ! - Nem vagy?! nem hiszem el sosem :
fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen !

 

Szabó Lőrinc : A jó hatalom

Minden erőm, vágyam, képzeletem,

a semmivel küszködik, egyre zaklat

és háborog, mégis csak annyit adhat,

hogy százszorosan, ezerszeresen

fájva, újra idézi, szüntelen

idézi, új kínoktól részegen

idézi, újra s újra, a hatalmat,

ami voltál, te, ki a föld alatt vagy :

a jó hatalmat, az élet sötét

vonzását, titkod édes erejét :

de nem ér el. Hív, újra s újra, még,

még, még, s hiába... Óh, micsoda vad-zord

magány fagy rám !. . . Ami végső utad volt,

engem is elvitt : mindenből kikapcsolt.

Szabó Lőrinc : Ugye, az voltál

Mit rádfogok, a jó s rossz rengeteg,

nem úgy, mint míg tilthattad! Sose tudtam,

mi vagy : tanítottalak és én tanultam

tőled oly végső édességeket,

hogy azoknak s forrásuknak, nevet,

szólítani, a földi nyomorultban,

és hálálkodni, földről égbe hulltan,

csak képzelet adhatott. Képzelet,

ugye, mindig az voltál? Nem igaz,

hogy itt hagytál, meghaltál : nem igaz,

hogy emlék volnál : semmi sem igaz,

 - ez se ! - hisz, ha rég, ma csakugyan az vagy,

csak az vagy, s egészen az, gondolatnak,

- jaj érte százszor ! - aminek akarlak!

Szabó Lórinc : Üldöző hiány

Erősebben vagy, amióta nem vagy,

tűnt gyönyör, te, Megközelíthetetlen,

erősebben, te Elveszíthetetlen,

ki elveszítesz, nemlét, te, hiszen csak

agyrém vagy, bármily drága : folyton elkap

a valóság : öngyilkos küzdelemben

vádollak, és néha már keserűbben,

mint ha ellenség volnál ! . . . Végtelen vagy,

végtelen hiány, hívó, üldöző,

megvont erőddel percenkint ölő,

Halottam, egykor éppily életető:

szégyellek így fájni, de semmi dolgom

a földön : csak tenálad vagyok otthon :

kell énnekem még sírodba csukódnom ?!

Szabó Lőrinc : Csodálatos- rémületes

Hiányoddal vagy jelen : a szegényebb

világ fájóbb, de több lett : reggelek

gyöngyház csöndje, dél lángja emleget,

s holdas tavunk éji bűvöletének

sóvárabb rabja, ajzottan, a lélek,

mint mikor csókod még nyugtatta : szebb,

elveszthetőbb, hívóbb, beszédesebb

a csodálatos-rémületes élet.

Gondolatom tükrét csiszolta ki

halálod? A szívéit ? Valami

új ízt termelt, színt, látást : isteni

érzékenység gyúl fényben s fény alatt :

izgalma rejt, izgalma mutogat,

az gazdagítja koldus kínomat.

Szabó Lőrinc : Nemcsak terólad

Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad

van itt szó kedves : mint nekem te, sok

fájt már s fáj majd még élőnek halott :

köztük siratlak ! Ahogy ma mi, holnap

különbek ejtik szemükből a holdat

s napot, kezükből szerszámuk szokott

örömét-fáradalmát, és ahogy

nemzedékenkint egész birodalmak,

huss, tűnnek, mind ! Tartalma semmijét

legjobban benned tárta fel a vég :

óh, be más volnék, ha lehetne még,

hozzád, be más, te, legönzetlenebb :

rettegve siratok és szeretek,

mióta nem vagy, minden életet.

Szabó Lórinc: Zárul az év

Csak mert már mondtam, ne mondhassam újra?

Ne fájja, akkor majd elhallgatok !

Zárul ez év, de én minden napot

tartanék vissza, vissza még : ne nyújtsa

nemléted még hosszabbra, hogy

megírni erőm csak sorokra futja.

Képtelen álok örvényébe veszve:

Feltámasztani ! - kisebb mi lehetne

csoda, amire lelkem még figyelne ?!

Egész éven át folyton ezt csináltam,

s szívemen ma is ugyanaz a gyász van,

ami a nyílt sírnál volt februárban.

Szabó Lőrinc

Képek vannak bennem, amiket Te alkottál velem.
Pillanatok, s bennük sóhajokba fonódott a lélegzetem.

Szabó Lőrinc : Jég

Van fájdalom, oly hideg, mint a jég.
Ugye, perzselte már kezedet a kilincs fagya?
A lélek iszonya gránitként hűl ránk, belénk,
pánt vagy ék: préseli a kín robbanó dühét,

s ahogy, bár hő, roppant súlya alatt
dermedve feszül a lángtestű Nap,
dermed ő is, s a szorítása ég.
Vers lehet olyan hideg, mint a jég,
mint a jeges Hold: láttad ma, ahogy
a februári éjben ragyogott?
Gyönyörű volt! Tükörhalk énekét
hallgattam, s az űr csillagfény-neszét...
Szívem is csillag. Éget. Mint a jég

Szabó Lőrinc :Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Szabó Lőrinc :Erdei patak

Virágot szedtem. A levelek
itt úszkáltak a puhaüveg
patakban;
de a szökevény viz a bokrokon át
a tóba vetette magát
s megint egyedül maradtam.

Szabó Lőrinc: Egy Volt a Világ

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget… Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
- Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szíve... Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-színes patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csíra, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szíve? s a hajnali boldog cinege-dal?
- Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
színek kacagása, szemed színe, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! - Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.

Szabó Lőrinc: Emlék

Mindig eszembe jut, ahogy
jöttünk a dombról lefelé,
tavaszi fényben, délután.
Egy virágzó cseresznyefa
alatt megálltál, ágai
körülbókoltak, s gyönyörű
ajándékából sisakot
kötöttem a fejedre, szép
fehér-fekete koszorút.

Most tél van és te messze vagy.
De tegnap elmentem megint
a dombra, a bokrok közé,
megcsókoltam a fű helyét,
ahol hevertünk, azután
soká álltam a fa alatt
és zuzmarás ágaiból
szép arcod emléke köré
koszorút kötöttem megint.

És ijesztő volt üresen
a fehér-fekete keret,
és még ijesztőbb, mikor a
régi arc benne megjelent:
úgy éreztem, megöltelek,
vagy hogy csak én teremtelek,
a csókodat éreztem és
szinte sikoltott a szivem:
nem álom voltál tavaly is?