Mátyus Attila: Magamnak

Magamnak írok. Kinek másnak?
Magamnak szól e vers,
ha lesz belőle egyáltalán
valami versnek látszó tárgy,
vagy valami hasonlatos
ahhoz, amit talán annak nevezhetünk
joggal, vagy jogtalan.
Vagy lehet letörlöm majd,
mint táblára firkált krétacsíkot,
s azt mondom: - Nem is létezett.

Olvas-e még valaki verset?
Érti-e művemet majd a publikum?
S a kritikusok vajon fanyalognak?
Engem mindez már nem érdekel.
Ki költő lett, Isten tette azzá.
Rávetve vállára kínzó keresztjét,
útjára e szókkal bocsátva:
- Menj hát alá e földi pokolba,
álmodj és remélj igazabbul,
s szebbet, mint bárki más!

Mátyus Attila: Egy este...

Egy este csak úgy leülsz. A konyhaasztal
körül öt magányos szék. Rajta aznapi újság,
egy ottfelejtett pohár, csekk, mit holnap
be kell majd fizetned, s a terítőn egy
beszáradt tegnapi folt figyel.
Valahol ma is robbantottak, és emelték
valami árát. De mindez nem érdekel most,
mert távoli, megfoghatatlan, nem valóság.
Kikapcsolod a híradót s behunyod szemed.
Hagyod, hogy hálójával lassan körbefonjon
a csend.
Egy illatra vársz. Egy válladra simuló kézre.
De csak az óra tiktakja veri konokul, az elmúlás
egyenletes ritmusát. Érzed, most fordul.
Most fordul az Idő. Nyugtalan se vagy már,
inkább csak fáradt.
Ülsz még egy kicsit, egy kenyérmorzsával játszol,
aztán felállsz, ásítasz egyet. A fürdőbe mégy,
lezuhanyozol,
Hosszan, élvezettel, engeded testedre a vizet.
A meleg lassan ellazít. Bőröd alá bújik, mint a szerelem.
Megtörülközöl. Fogat mosol. Felveszed pizsamád.
Imádkozol és Lefekszel. Holnap megint korán kelsz majd.
Álmodban alig mozdulsz. Akkor nem feszít
a Miért…