Áprily Lajos :Biztatás

Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj,
hagyd ott az ingerült és hetyke szókat.
Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj,
s hallgasd a zengő, mámoros rigókat.

Áprily Lajos :Pilinkézz, porka hó

Pilinkézz, porka hó, szitálj,
fehéredjék a barna táj.

Tüntess el minden föld-sebet,
boríts fázó vetéseket.

A lombtalan fát cicomázd,
derítsd a bút, enyhítsd a gyászt.

Pilinkézz, porka hó, szitálj,
ragyogtass, idealizálj.

Csillagformájú kis pihe,
lebbenj pillám közé, ide!

Ma légy cseppentő gyógyszerem,
gyógyítgasd gyengülő szemem,

Hogy zúzmarák, derek, havak,
még lássalak. Még lássalak.

Áprily Lajos :Biztatás

Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj,
hagyd ott az ingerült és hetyke szókat.
Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj,
s hallgasd a zengő, mámoros rigókat.

Áprily Lajos :Csend, II

Gyertyán és bükk. Alattok
őz járt: az érre ment.
Egy titkos fejsze csattog
az erdőn, messze, bent.

Megálltam és figyeltem:
megállt és megpihent.
Csupa csend volt a lelkem,
s az erdő csupa csend.

Áprily Lajos :Imádkozom : legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyujtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!