Arany- Tóth Katalin :Legyen

Emlékem
szívedbe karcolódva
nyugtázza létezésem
eleven nyomát.

Beléd vésett
érintésem
lelkednek súgja
altató dalát.

Legyen
békesség,
legyen
kegyelem.
Legyen áldás
szíveden.  

Arany-Tóth Katalin:Szívemnek virága

Akármerre járok,
bárkinek kiáltok,
jeges eső koppan,
szó a mélybe csobban

Bárkitől reméltem,
segít nekem élnem,
messzire ment mára,
csak a híre járja

Fájó szívem tétlen,
nincs nekem mit tennem,
magam útját járva
magam vagyok árva

Hangos szóm a mélyből
felkúszik, előtör,
messze száll az égbe,
a végtelenségbe

Eső jege olvad,
víz a térben árad,
áztatja a szívem,
messzire kell mennem

Hinném még a szépet,
- lehetne sokkal szebb,
mit szürkének látok,
kérnék rá virágot

Nyíljon a szívemben,
egy tőről éledjen,
míg élek, éltessen,
míg halok, temessen!

Arany-Tóth Katalin: Magány

Nem jön senki.
Nem hív senki.
Vagy csak én zártam ki
a világot magamból?

Nem vár senki.
Nem szól senki.
A csend uralkodik.
Vagy csak én hallgatok?

Nem érdekel,
Mi lesz velem.
Ó, Istenem!
Már magamtól

Észre sem veszem:
Az élet itt ragyog
színesen,
körülöttem...

Arany-Tóth Katalin :Téged kereslek.....

Lábaim előtt csörgő falevél,
a sápadt ősz, szép álmokról mesél.
hűvös szellő kavarja az utca porát,
betakarja testemet a meleg kabát.
Csak a lelkem fázik - nem vagy velem.
Nélküled a lét, üres gyötrelem.

Az öreg téren lassan lépkedek,
jönnek velem szemben az emberek.
Téged kereslek minden szelíd mosolyban,
Téged kutatlak minden lágy mozdulatban.
Messze vagy most, nem láthatlak. Még nem...
De várlak a sóhajban, a percben.

Gondjaim közt előbukkan arcod,
s egyre erősebben hallom hangod.
Átölelsz az emlékek gyöngy-varázsában,
s boldogság ébred szívemnek otthonában.
Lágyan elringat az emlékezés...
Hiányod, lelkembe karcokat vés.

Arany-Tóth Katalin : Még őrzöm...

Mint kristályba vésett karcolat,
őrzöm magamban az arcodat.
Lehunyt pilláim mögül nézlek
- itt maradt emlékeid kísérnek

s igéznek bennem rég elbújtatott
vágyakat - belőlem csak könny fakadt,
s most úgy növesztesz lelkemen zsenge
sarjakat, mint ahogyan a tavasz
fakasztja a rügyet egy nap alatt

Most lelassult minden mozdulat...
békés, meghitt ez az áhítat.
Még őrzöm érintésed nyomát,
pedig lassan rám szakad a Világ.

 

Arany-Tóth Katalin:Itt élsz bennem...

Még hallom hangod selymes bársonyát,
ahogy kimondod nevem, szerelmesen
és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át
beszűrődő holdvilág sejtelmesen
simogatja testem árnyalt zegzugát.

Még érzem édes vágyam hevében
ölelésed bénító mozdulatát,
ahogy átkarol két karod az estben,
mint a fűre kapaszkodó folyondár
az öreg szülőház melletti kertben.

Még őrzöm kezeid mozdulatát,
behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.
Álmok sem űzték el a bódulatát
csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.
Csak az est szállt le csendben már odaát...

Még érzem, hogy mosolyod szelíden
lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát
és csendes boldogság árad szívemben.
Összefonódott ujjainkat látják
a csillagok, s ragyognak ránk fényesen.

Arany-Tóth Katalin :Mert csöndemben...

Mert csöndemben újra
s csak újra dúl a múlt:
Sorsomon konok emlékek ülnek
(talán mert üldözöm őket,
tüntetnek, s nem menekülnek),
csak nyomják rám a mázsányi súlyt,
teremtve bennem
- bár hinném, hogy értem! -
néma háborút.

Vergődő magammal
vívott, halálba hajló,
vesztett csaták!
Mi célotok?!
Oly idegen
ez a világ!
Földig húz
e nagy titok,
s kérdésem
hiába sírom,
hiába kiáltom,
a válaszra süket vagyok.
Gyötrő csöndet tördel a mély,
létembe naponta belefáradok.

A feszített napok percei mögött
meghúzódó némaságban
(esti imák helyett)
egy apró
mécses még lángra gyúl - lobog.
Fénye mögött magamtól távolodok.
Lángjában zúzott haragot takar
a teremtett béke - szíven szúr
a szilánkok tenyérnyi
büszkesége.

Álmomban
gyáván
gyanakvó
lidérc-lovagok
vágtatnak a messzeségbe,
s én (ó, szegény...), minden felszálló
porszembe beleporladok.

Ez a száguldás,
mint lassuló sodródás
- fényévnyi távolodás -

Vajúdásom ég-és földszakadás:
megnyugvást reménylő lélekhasadás.

Arany-Tóth Katalin :Menedékvágy...

Felhő-tiszta mosolyra vágyom,
nem üres kacagásra.
Azt akarom, hogy ölembe hulljon
a szavak, tettek látszat-igazsága!
Előttem terülve, megadva
mutassa magát a gát!
Hallani akarom, amint
elrejtett titkaink tisztasága
lelkünk üdvéért kiált odaát.

Csak egyetlen jelet várok válaszul.
Mindegy az már, hogy Sorsomon
átok, vagy áldás simul...
csak valaki zúgja, harsogja
- ha tudja -

hány vezeklést nyom
elvétett bűneink ólomsúlya?
S vezet-e még valami
innen túlra?
- vagy csak a nyomor görbítette
csapás visz egyre beljebb
ebbe a pokoli alagútba...

Mit bánom már, mi az ára:
ébredjek életre,
vagy pusztulásra;
de taszítson végre
e kínzó lét-ketrecből
lélegző kiútba a tér
- mielőtt az Út előttem
végleg véget nem ér.

Nézzétek!
Cirkuszi mutatvány az élet
- pompázó rivaldafény
mutogat megannyi
bűvésztehetséget - s lám,
görnyedve roskadnak
lábaink előtt
a látvánnyal zsúfolt
üres varázs-szekrények.

Én felhő-tiszta mosolyra vágyom.
Nem üres kacagásra. Ha kell,
hát perzseljen az igazság
tűzben égett maradványa!

S ha hiába várok
e megváltó akarásra,
eljön az a nap is
- tudom -
mikor égre koldul konok
büszkeségem izzó lángja.

Akkor majd elsuttogom
utolsó kérésem:
utamon tovább
csillagok fénye kísérjen,
hogy megtaláljam
végső menedékem.

Arany-Tóth Katalin :Egyszer majd...

Egyszer majd eljön
az a pillanat,
mikor csendes alázatunk
ölébe hajtja fejét
az ifjonti,
lázas akarat

Megtér majd bennünk
a gyász, a bánat,
s elfogadjuk
a végtelennek tűnő,
magányt őrző,
fénytelen éjszakákat

Kiold majd szívünkben
a könnyekké könyörült
görcsös harag,
s békét teremt lelkünkben
az évek nyomán járó
tapasztalat

Megnyugvást kap akkor
ezernyi gyötrő kétség,
s ˝miért˝-ek válaszait
tartja majd
a meghajlott vállunkon
pihenő elégség

Arany -Tóth Katalin : Szabadon

Szelíd hangokkal kúszom
térben lebegve s halkan
tündér-táncot járok

Könnyű habokban úszom
vagy éppen álmaimmal
messze-messze szállok

Szabad lélekkel bárhol
a végtelen világban
magamra találok