Reményik Sándor :Bevezető ének

Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.
Magányom boldog szigetét
Harsogják körül szent zenével,
Templomi, szent, örök zenével.

E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:
Töprengést, gondot, szenvedélyt,
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.
Távol: bogárkazümmögés,
Közel: kőtörő viadal.
Szálfákat sodró viadal!

Most elsüllyedt a nagyvilág.
Csak e völgy van, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.
Hadd zúgjanak a vadvizek!

Reményik Sándor :Havasi feszület

Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik a föld alatt.
Így rejtik el imádatuk.

Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.

Szent arcán kín - s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, -
S mosolyg a vad patak dühén.

Reményik Sándor :A fenyők álma

A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.

Reményik Sándor :"Idill" a magasságban

Vihar ment végig a hegyélen. - -
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

Reményik Sándor :Ama keskeny út

A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, -
Jövök, - ki tudja már mióta
S megyek, - ki tudja meddig még.
A célom - Isten tudja csak -
Talán a semmi - tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.

Még feljebb gyér fű és moha, -
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, - minden kihalt.

Jövök, nem tudom már mióta.

Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, - ki tudja meddig még.

Ez tán a mennybemenetel.

Reményik Sándor :Vizek ha találkoznak

Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, -
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,

Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek - és nem fognak megállni!
A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel. -

És győznek - egyesült erővel.

Reményik Sándor :Néha félek...

Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.

Néha félek...
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

Reményik Sándor :Vihar utáni gondolatok

Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadult orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Csak azt a percet adnád énnekem
Én Istenem, csak azt a percet,
Amelyben a leomló görgeteg
Közepén vágja ketté az utat
És a lázadó elemek
Kitűzik zászlajuk
A halombadőlt szálfák barrikádján.
Csak ezt a percet,
Csak ezt a földrengető percet add nekem,
Isten!

Tudnám, hogy mitevő legyek vele!...

Reményik Sándor :Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Reményik Sándor :A megfoghatatlan szól a poétához

1.

Ne nyúlj hozzám...
A Hangulat vagyok.
Isten szívéről most szakadtam le,
Most lépte át lebegő, lenge léptem
Az örökkévalóság küszöbét.
Tündér-ruhámon őszi harmat csillan,
A szárnyam arany szitakötő-szárny.
Jövök és megérintlek.
De te ne illess bütykös ujjaiddal,
S durva karoddal magadhoz ne ránts.
Vagy lásd, ha megölelsz:
Az árnyékom árnyékát öleled.

2.

Hát kinyújtottad mégis a kezed,
Mohón nyújtottad ki,
Szegény költő, s megfogtál valamit,
Amiről azt hitted, hogy én vagyok.
Nézd meg, mi maradt a kezed között...
Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót,
Vívódva vérző vitéz szavakat
Állítottál vélt rabod köré körbe:
Őrizzék az arany szitakötőt.
De mikor kisvártatva odaléptél,
A szavak szájtátva egymásra néztek,
S a kör közepén nem volt semmi sem.

3.

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben:
Libeg, libeg a kék szitakötő,
Csillog a szárnyán az aranyzománc.
S mikor a lepke hálóba kerül,
Már eltűnt a varázs.

4.

Boldog, aki ki nem mond engemet:
A ki nem mondhatót.
Aki meg nem fog engem: foghatatlant.
Aki csak a szívében hordoz
Egy életen át, mint egy szűz csodát.
Akinek mindig friss marad az arcom,
Harmatos marad szitakötő-szárnyam.
Boldog az, aki nem próbált soha
Dadogni rólam.
Boldog, akiben örök lehetőség,
S testetlen valóság vagyok.
Boldog, aki kezetlen Rafaelnek,
Vagy néma Énekesnek született.

5.

Illanó illat,
Tűnő tünemény,
Hághatatlan hegy,
Feneketlen tó,
Elérhetetlen messzeség vagyok.
Mindig felül vagyok,
Mindig alul maradsz.
Én, én vagyok az örök Győzelem,
És te, te vagy az örök Vereség.
Mindig-változó oltárkép vagyok
A Mindenség mindig-új templomában.
Hajtsd le fejed,
És szálljon a szívedre
Havas hajnali erdőn az alázat.

Reményik Sándor

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
ki elfogadni bírja lelkedet.

Reményik Sándor : Hangszerek

Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.

Van költő, kinek lelke kürt
És riadót az Idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza,
És hangjával egy ország lesz tele,
Van költő, kinek lelke kürt.

S van költő, kinek lelke aeolhárfa,
És nem nyúl hozzá kéz,
Csupán a szél, mely végtelenből jő,
És végtelenbe vész.
Van költő, kinek lelke aeolhárfa.

Reményik Sándor :Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, - sötétedik hamar...
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok...
Ha visszahozná mult novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután...
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsuzunk.

Reményik Sándor:Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a "miért",

Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Reményik Sándor : A lélek él

A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él:betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át-
Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak,
Csak egy kis körnek, csak egy kis nyájnak.
A lélek él,

Testvéreim,

És hitet nem cserél.

Reményik Sándor:Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót.

Reményik Sándor: Tündérfok

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.

Reményik Sándor :A tenger álma

Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni:
Ily halottcsendes, halotthalavány?
Utolsó szentség fényes kenete,
Örök olaja csöppent rád talán?
Hogy arcodon minden ránc elsimult,
S redőtlen szfinksz lettél, szelíd talány.
Vagy álmodol, csak álmodol talán?
Látóhatárod párás peremén
Álmaid lepke-szárnyai lebegnek,
Lélekzetét is alig hallani
Nagy, mozdulatlan világ-kebelednek.
Olajos tükröd mozdulatlan síkján
Kis tarka pillangóid ellebegnek,
Már túl is vannak hetedhét-határon
S te nem eszmélhetsz rá, hogy amit láttál,

Csak lemenő nap s rőt vitorlavászon.

Reményik Sándor :A sors-váró madár

A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.

Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.

Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.

De élt. Kicsi szeme
Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, -
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.

Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?
Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?
Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.

Félénken kinyújtottam a kezem.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem, - legalább megsimogatom.
Akkor rezzent - s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.

Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén
Szerettem volna hozzá szólani -
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki,
De sorstalan sors az én sorsom is:
Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott,
A gyáva kéz!