Bella István :Szeretem benned

az eget,
őszi szél leheletet,
omlatag romnál elszaladt,
zöldgyöngyű gyíkot fű alatt,
selymes sás suttogó fejét,
a lányhangú tücsökzenét,
lenge derekú, ingatag,
fénykoszorús fűszálakat,
bomló orgona illatárt,
a pettyes katicabogárt,
a munka lázas énekét,
kibomlott keblű, selymű rét
illatát, napot az égen,
a teremtésnek szertelen
örömét, ringó réteket,
feslő, bimbózó életet,
viharzó kürtű gyárakat,
felettük égő álmatag
foltjaival a felleget,
a fecskéket, embereket,
arcod tavaszát, nevedet,
szeretlek, s mindent szeretek…

Bella István :Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova
csodálkozás riasztott engem
Megyek zuhogó szédületben
Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra orgona
virága kong mégis időtlen
a decemberi levegőben
a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora
a tündökléstől sorra kigyullad
Zúg az éj bordái sípolnak
mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada
maga dalol zuzzos füveknek
Azt kéne mondanom szeretlek
és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el ócska mágia
ez az egész télről tűzvészről
Annyi az igaz az egészből
magam vagyok mint még soha