Móricz Zsigmond :Pillangó

Egy sárga pillangó repült el előttük, hosszúfarkú sárga pillangó.

A lány nézte a gyönyörű kis valamit. Az ember nem is tudná megmondani mi az,se nem állat, se nem virág, de szép.
- Elerisztem.
Tenyerére tette , erős kis barna tenyerére, föltartotta a levegőbe, a lepke kicsit libbentett szárnyaival.
- Ne eriszd el,- kiáltott rá Jóska.
- Hát.
- Vedd le a fejét.
A lány összemarkolta tenyerét és ránevetett:
- Akkor nem tud repülni.
- Nem is! ha egyszer megfogsz valamit, az többet ne repüljön ki a kezedből.
A lány kitárta ujjait és a lepke elszállt.
Utánanéztek még a lepkének , de ahogy ott álltak egymás mellett, zavarban voltak, mind a kettőjüket valami melegség érte, ami különbözött a nap melegétől.

Móricz Zsigmond :Pillangó

És nem lehetett szökni többet.

Nem lehetett, mintha csak zsinór lett volna a szívére kötve: az a szál visszahúzta. Oly kimondhatatlan sóvárgás volt benne: minden pillanatban inni vágyta a lányt,reszketett érte, hogy egy percre se maradjon el tőle…Nem tudta még, mi az, de valami roppant csoda remegtette, a lány hangja úgy verte a szívét, mint valami üvegcsengő muzsikája, a lány bátor szavai úgy csiklandozták: soha nem mert volna ily vakmerően heccelni valakit,szeme-szája nyitva maradt a meglepetéstől, ahogy csipkedni, szólni tudott ez az édes kislány. Senkitől se félt, semmitől se ijedt meg, mint a tűz sütött, az ember nem tudja miért, kipirult a közelében, mintha izzó melegség áradna belőle.

Móricz Zsigmond :Pillangó

Jóska felrezzent, mert még a szava is elállott, ha így elnézte a lányt .
Nem tudta a szemét levenni róla. Tűzben, lázban volt
Nézte ezt a szépet. Mert szépnek érezte a lányt. Eddig sose törődött ő a szépségekkel, de ez a lány megölte. Folyton úgy nézett rá, feléje fordulva, mint jó kutya hű gazdájára: szeretett volna valósággal lefeküdni a lába elé és úgy nézni míg él… Nem volt beszélgetős ember, hallgatva tudta volna nézni örökké, halk morajjal mint a tenger nézi az eget, vonalogva szelíden és haragosan, de mindig feléje ömölve és feléje hullámozva… némán, mert az Alföld gyermeke volt, a puszták fia, akiben szótlanná, sík földé vált a tengerár…

Móricz Zsigmond :Pillangó

S maga se tudta mi volt. Valami meleg vágy volt a zsákmány, a fiú után, meg akarta ragadni, ölelni,elvinni magának és senki másnak nem adni belőle egy falatot sem. Ha az egész világ megcsikkan is. Kis buta fejével nem tudta kigondolni, de soha senki jobban nem érezte, mint ő a szerelem mindent elnyelő és mindent megtartó érzését.

Móricz Zsigmond :Pillangó

Mert a szerelmet egy angyal és egy ördög csatája vezeti. Hol egyik van felül, hol másik, de ha az egyik nagyon győz, a másik rögtön annál nagyobb rohamot indít. A szerelem lekötözi az,embert egy pontra s egy lélekhez : de az élet hívja
a magános szívet és maga erejére erősíti.
Így jön a jóságra mindig egy rosszaság.

Móricz Zsigmond :Pillangó

S meddig tart ez? Ki mondja meg? Örökké ?
Gondolkozott: különös, hogy ezt nem tanítják az iskolában. Könyvekből ugyan sokat olvas az ember a szerelemről, de semmi értelmeset. Halálos baj?
Alig. Senkit se látott még, hírül sem hallott, hogy ebbe belepusztult volna. Nem szokás orvoshoz menni vele. Ha nincs orvosa, akkor nem is betegség. Valami gyerekbaj,majd elmúlik…
Lehet, hogy ráfizeti egész életére a jókedvet, s boldog érzést: fene bánja,Mit ér, ha a lány úgysem gondolkodik együtt ővele.

Móricz Zsigmond :Pillangó

Egyetlen tiszta szerelem, mindennél fájóbb szerelem ,
az elszállt pillangó utáni sóvárgás.

Móricz Zsigmond :Pillangó

És muzsika szólt felettük, a hulló hó édes muzsikája: angyalok röpködtek s tündérek csipogtak a lelkük fölött…(…)

- Vedd le a fejit…
- Akkor nem tud repülni…
- Nem is… Nem is…Amit egyszer megfogsz, ne repüljön ki többet a kezedből…
A szívük muzsikált és testük görcsösen ölelte egymást.
És a hó vastagon hullott a debreceni kövér házakra, angyalok rázták boldogan, ragyogón és tündérek csengettek víg muzsikát.