Sík Sándor :Csendes tavaszi dal

Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás,

Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részre bontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!

Sík Sándor :Lombzúgás

Keresztelőt imádkozott
A zöld kórus felettem,
Szívére vont a rengeteg:
Az erdő gyermeke lettem.
    Oly messze-messze innen
    Falu és város és minden.
    Csendes mély ereimben
    Az erdő vére ver.

Ha táncol az édes harmaton
A rózsalábú reggel,
Galambbúgásra serkenek
A serkenő füvekkel.
    Vén tölgyfa lombja ásít,
    De meglegyint a másik,
    S a harmatos, csilla pázsit
    Táncolni, futni hív.

Fekszem hűvös, kakukkfüves,
Verbénás réti páston,
S szellők után, felhők után
A lelkemet elbocsájtom.
    A lomb közt lassan átoson,
    Felhő-barik közt futkosom,
    Míg zizzen élő vánkosom,
    S rám néz egy karcsú gyík.

Egy ember ballag az úton amott,
Hol a nyírfák törzse tarkáll.
Elnézem, én meg egy vén rigó,
S elhallgat fönn egy harkály.
    Megy és dalol. Szavában
    Egy idegen világ van!
    Csak hallgatjuk mi hárman
    És összenevetünk.

Mikor az erdőn fellobog
Az éjszaka tűzkoszorúja,
S édes szemét a harangvirág
Csendes álomra húnyja,
    Az alvó mindenségben
    Csak három szív van ébren:
    A Miatyánk az égben,

    A csalogány, meg én.

Sík Sándor :A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

Sík Sándor:Tűnődés

Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Sík Sándor :Mint a fű a szélben

Könnyű felhők fenn az égen,
Mondjátok meg,
Merre volna mehetnékem?

Bárányfelhők, aprószentek,
Mondjátok meg,
Honnan jöttök, hova mentek?

Jődögéltek, mendegéltek.
Mondjátok meg,
Mért, hogy annyit kérdegélek?

Mért nem tudok ülni szépen,
Lengedezni
Szótlanul, mint fű a szélben?

Erre hintál, arra hintál,
Sorsán túlra
Kerekedni nem kalimpál.

Szőkepihés csepp fűszálam,
Ó be szép vagy,
Ó be nagyon bölcsebb nálam!

Sík Sándor:A Csörgő patak

Cserlomb alatt mohos kövön ülök.
A Csörgő patak altatón csörög.

Nagy kövek közt fodor hullám forog,
Gondolatom is vele kanyarog.

A hullám sír, nyújtózik, elfelé.
Sóhajt a cser, nyújtózik, fölfelé.

Nyugtalan ágon hintál a levél.
Honnan jön a szél? Hova megy a szél?

Sík Sándor:Hegyoldalban

Hegyoldalban állok. Szél veri a lombot
Zölden hullámlanak odalenn a dombok.
Alatta a zöldnek mesebeli csend van.
- De szép volt, de szép volt, ami odalent van!

Fölöttem a felhők pólya-fehér-lágyan
Ringanak húnyt szemmel a kék anya-ágyon.
Még sírni nem ébredt csecsemői csönd van.
- De jó lesz, de jó lesz, ami odafönt van.

Sík Sándor :Kék csend

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

Sík Sándor :A tó lelke

Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.

A tónak lelke megigézett.

Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

A tónak lelke megigézett.

Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.

A tónak lelke megigézett.

Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.

A tónak lelke megigézett.

A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!

A tónak lelke megigézett.

És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!

Sík Sándor:Csitt!

Ring a tó és reng a tón
Álmodón a bárka.
Kinn a parton ríkatón
Cserreg egy madárka.

Ring a lelkem, mint a tó,
Dajka-ujjú szellőn.
Minden olyan biztató,
Békesség-lehellő.

Csitt te, csitt te bús madár
Odakint az éjben!
Most az Isten muzsikál
Ily halálos szépen.

Sík Sándor :Fehér mezők

Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.

Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.

Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.

A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Sík Sándor :Szitálnak a szélben ...

Szitálnak a szélben hulló levelek,
A fák koszorúja lassan lepereg.

Hajlong az ág is a szélben alá:
A hullást, a hullást lassítaná.

Lenn járdakövön a sárga levél
Még zizzen egyet, mielőtt elalél,

Még egyet, utolsót, fölfelé,
Az ághoz, az ághoz, amely az övé.

Sík Sándor:Jaj de szépnek....

Jaj de szépnek, fiatalnak
Látom ma a Mátrát!
Mintha szomjas szemeim most
Legelőször látnák.

Jaj de szépnek, szomorúnak
Látom ma a Mátrát!
Mintha fáradt szemeim most
Legutólszor látnák.

Addig él a fiatalság,
Ameddig a szépség.
Addig éljek, míg a szemem,
Míg a szívem ép még!

Sík Sándor:Mint a Mátra

Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra.

Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,

A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni

Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik vannak,

És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;

Kontraktust kötni szent közönnyel,
Kánikulával, vízözönnel,

Szem-lehunyva és kar-kitártan
Felolvadni a napsugárban,

Ha jő Medárd, negyvennap ázni,
De csorgó hajjal is nótázni;

Orrszarvúként egyedül járván
Nem dideregni mégsem árván,

Mert egybering közel és távol
Szíved hullámzó ritmusával,

Amely magát némán kitárta
A mindenségnek, mint a Mátra.

Sík Sándor: Az ősz dalol

Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy

Sík Sándor:Csengettyűszó

Csilingiling, az alvó nóta éled,
Csilingiling, tavasz csengője szól.
Csilingiling, mozdul a lomha lélek.
A tél deres sok álma elfoszol.
Csilingiling, ezüst csengő csilingel,
Száz Hófehérke: száz kis gyöngyvirág.
Ej, félre most dohos kétségeinkkel,
Pokolba minddel!
Csilingiling, te bús bolond világ,
Csilingiling, bolond világ!

Csilingiling, az öreg Duna mormog,
Szürkén ballagnak a durcás habok,
De piros fényben nevetnek az ormok,
A vén Gellért csendesen mosolyog.
Táncol a kürtők füstje fürge szélben,
Egy kis inas szaladva énekel.
Csilingiling, most egyszerre megértem:
Nincs üdv a télben:
Mosolyogni kell és dalolni kell,
Csilingiling, dalolni kell!

Sík Sándor

Mosolyogni kell és dalolni kell,
Csilingiling, dalolni kell!

Sík Sándor:Csavargó szellő

Csavargó szellő átszalad
A mit sem sejtő fák alatt.
Jön és suhog
És ríkatja a lombokat.
A lankadt elmén átszalad
Egy-egy gazdátlan gondolat.
Már itt se volt,
De fölveri a gondokat.
Bólonganak a levelek,
Mint ölben álmos kisgyerek.
De fut a szél,
S a bánat róluk lepereg.
Nem így a gond, nem így a gond:
Az elme - fázó fűzfalomb -
Nem tudja mért,
Nem tudja min,
Csak elborong, csak elborong.

Sík Sándor:Kék csend

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szívemben,
Se bú, se öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyellem.

Sík Sándor: A csillagok tövében

Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését -
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve – üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?

Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, -
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?

Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.