Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben
fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak,
de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a
simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül
óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették,
cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova
röppenjenek.
A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj...
A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.
Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.
A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt
a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet.
Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt
és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet.
Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.
Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén.
Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte
a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában,
de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges.
A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő ne érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet.
Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát.
Magányos csak az emberek között volt.
A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.
Ült a fa alatt, hátát neki támasztotta a fa kérgének. A szeme csukva volt és mosolygott. Fájdalmasan, de megértően...
A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj...
A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.
Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.
A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt
a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet.
Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt
és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet.
Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.
Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén.
Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte
a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában,
de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges.
A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő ne érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet.
Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát.
Magányos csak az emberek között volt.
A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.
Ült a fa alatt, hátát neki támasztotta a fa kérgének. A szeme csukva volt és mosolygott. Fájdalmasan, de megértően...
