Egyed Emese :Vadvizek

Semmit nem vettél észre? Nem lehet,
hiszen tavasz lepte a kerteket,
fény kergetett az utcán, árnyék űzött;

nem vetted észre, hogy kerestelek,
tűvé tettem érted a kincses várost,
megzavartam az álmod, ébrenléted
szótlan üzenetekkel vettem célba,
feltámadt bennem álmok maradéka,
várkisasszonyok vas keserűsége,
nem múlt el többé, partjaim elérte.

Semmit nem vettél észre. Éldegéltél.
A nyugtalanság izzó jelei
nem hagytak békén, utamra eredtem;
nem hagytalak békén -, végtére mégis,
csak mint pohár italra, lám betértél
a könyvek, elfojtott szavak közé.

Fakókörmű, halk manesek közé.

Lehetett tudni, az idillnek vége,
s még mielőtt tavasz jönne a télre,
kiszáradnak a fák, a rózsabokrok.

(S ha volt is tűz, hűvös feleleteddel,
már józan pillantásoddal eloltod!)

Egyed Emese: Volt idő

Volt idő, hinnem egyre nehezebb,
hogy nem érdekelt rajtad kívül semmi,
irigyen néztem minden percedet,
ha nem lehetett közeledben lenni,

feloldódtam szavakban, vállalásban
bíztunk egymásban holtomiglan és
a holtodiglan, himnuszoddá váltam,
s úgy tűnt, egy teljes élet is kevés

kifejezni, hogy szerelmes vagyok,
hogy ez a legfontosabb a világon
s örülj! De már az érzés elhagyott,

az sem segít, ha világgá kiáltom,
hogy jó ez így, hisz úgysem hallgatod,
mert változunk. De oly nehéz belátnom.

Egyedi Emese :Egyedül

Szeretted volna kisírni magadból
a fájdalmat, a szégyent, sok miért-et,
kifulladva, s oly messze még a parttól,
rádöbbentél, hogy még mindig nem érted,

hová tűntek a belső sugarak
és a derű a holnap homlokáról,
hová merült a halk sirálycsapat,
hogy távolodtál úgy el a világtól;

sírni akartál, s nem volt már, kinek.
Harag sem volt benned, a vérkeringés
lelassult tagjaidban, napjaidban,

kiáltottál - ki hallott volna meg?
Ő sem figyelt rád: elunta a kínt és
egyedül vagy, most már sírhatsz nyugodtan.

Egyed Emese :Hátha

Csak mondd magadnak, hátha elhiszed,
hogy kiheverhető, mint könnyű nátha,
hogy ami, úgy vélted, más senkinek
nem adatott meg, milliók sajátja:

érzés. Jön, múlik, fáj, de nem halálos,
jobb, ha felénél elhagyod: a szív
tovább álmodhat, s nem röhög a város,
új szenvedély majd új örömre hív,

csak mondd magadnak, csak hazudd magadnak,
csak hidd, hogy minden perc értéket adhat,
s feledhetők a lehetetlenek,

lelked már könnyű, új életet kezdhetsz,
semmi közöd szép tévedéseidhez:
mondd, mondd magadnak. Hátha elhiszed.

Egyed Emese : Szünet

Szünet van, fény és füst. Nem szűnő félelem.
Tűnt látvány, jó varázs tündérkedik velem.
Sugár zenél, tavasz javítja jelmezét.
A nézőtér zsibong.

Nyírágam meztelen.
Tó-tükröm selymeit pók-párkák szeldesik,
vasfüggöny lelkemen.

Bár volna gond helyett szellő-szó ajkamon,
bár tudnám két kezed elengedni, napom
nyugaton kelteni,
élni
a színpadon!

Talán árnyékod is vagyok, álarcod is.
Kétarcú szólamod: hol csengő, hol hamis.
A nézőtér fütyöl: Tavasz van, nyíljatok!
A súgó nem figyel, hang villan, csönd dadog;

Talán más felvonás, új díszlet, más darab
elsöpri gátjaink, nem lesznek színfalak,
nem lesz szívünk s jajunk, belefeledkezünk
a játékba, talán

újjászülethetünk.

Egyed Emese :Elfelejtesz

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,
vízirigó a fészkébe fogad,
te elfelejtesz, mint ízét a bornak
az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.
Nem próbálok több lenni:
nem lehet!
Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,

s válladon érzed könnyű röptömet.