Milan Kundera

A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az
ember történetei.Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek,
s a folyó tovább folyjon.

Milán Kundera

Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.

Milan Kundera

– Te nem szereted a zenét? – kérdezi Franz.
– Nem – mondja Sabina. Aztán hozzáfűzi: – Talán, ha más korban élnék… – s azokra az időkre gondol, amikor Johann Sebastian élt, s amikor a zene olyan volt, mint a csend hatalmas hómezején nyíló rózsa.

(A lét elviselhetetlen könnyűsége)

Milan Kundera

A könyvek lehetővé tették, hogy képzeletben elmeneküljön a világból, amely nem elégítette ki, de mint tárgyak is sokat jelentettek neki: szeretett hóna alá csapott könyvvel sétálni az utcán. A könyv ugyanazt jelentette neki, mint a múlt századi dandynek a sétapálca. Megkülönböztette a többiektől.

(A lét elviselhetetlen könnyűsége)

Milan Kundera

Sosem fogjuk tudni biztonsággal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben határozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely kettőnk közt fennáll.

(A lét elviselhetetlen könnyűsége)

Milan Kundera

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

(A lét elviselhetetlen könnyűsége)

Milan Kundera

Mindnyájuknak szüksége van rá, hogy valaki nézzen bennünket. Aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók. Az első csoportba tartoznak, akik végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak, más szóval a közönség tekintetére. Az ismeretlen szemek tekintetét semmi sem pótolja számukra. A második csoport tagjainak az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szüksége. Boldogabbak mint az első csoportba tartozók, akik ha elvesztik közönségüket, úgy érzik, életük termében kialudtak a lámpák. Márpedig előbb-utóbb ez mindannyiukkal bekövetkezik. Ezzel szemben a második csoport tagjai mindig előkerítenek valahonnan egy-két szempárt. Aztán itt vannak a harmadik csoportba soroltak, akik arra vágynak, hogy imádott társuk tartsa őket szemmel. Helyzetük ugyanolyan veszélyes, mint az első csoportbelieké. Az imádott ember egy napon behunyja a szemét és a teremben sötét lesz. Végül a negyedik csoport, azoknak a ritkaságszámba menő embereknek a csapatát foglalja magában, akik távol levő személyek imaginárius (képzeletbeli) tekintetétől kísérve élnek. Ők az álmodozók.

( A lét elviselhetetlen könnyűsége)