A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rónay György. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rónay György. Összes bejegyzés megjelenítése

Rónay György: Nyárdél

Micsoda nyár! Micsoda sárga
dobszóval lüktet ez a dél!
Zirren a tücsök, elalél,
s pattog a hőség citerája.

Ájuló kürtök torka, forró
harangok, hárfacsobbanás
s már emeli lángkoronás
cintányérját egy napraforgó.

Tomboló crescendóival
egyetlen néma lángvihar!
Még egy cintányér csattanása!

S messziről - andante - nagyon
halkan belép egy fuvalom
bátortalan kis fuvolája.


Rónay György: Ezt

Ezt festeni nem fáradó ecsettel,
erről beszélni soha meg nem unva,
és nézni, nézni, nézni... És ha egyszer
mégis végetér, elkezdeni újra.



Rónay György: Pipacsok

Mi az ott,
a mezőn az a vérfolt?

Pipacsok! Pipacsok!

Ha szellő rebben, az égbolt
kékje alatt
piros tavak
hullámzanak:
pipacsok! pipacsok!

Kiragyog
a rét puha-lengő
zöld selyméből egy hanyagon
elejtett rőtszínű kendő:
pipacsok!

Tűz a napon!
Száz meg ezernyi nyulánk
kicsi láng,
és látni, ahogy
mind hajladozik, remeg, izzik, táncol:
pipacsok! pipacsok!

Mámor!

Látod az ég
íve alatt a világ
repeső örömét?
Azt a nagy piros bóbitát?
Most ráfúj: szerteröpülnek a szirmok
a szélben.

Piros pillék raja száll
a nyár, a nyár
kék egében.



Rónay György :Angyal

Igazad van, mégis a reggel volt a legszebb,
a vadgalamb-zenében ébredés, amint
elborítja a zölden pezsgő fény a kertet,
s rebben a lomb: harkály villan, vagy angyal int.


Rónay György: Hiába

Messzebb vagy, mint a túlnani hegy,
pedig az messze van.

Szebb voltál, mint a tavalyi május,
pedig az szép volt.

Frissebb, mint a hegy derekán a forrás,
pedig az hogy üdített!

Ülök az őszben, hallgatom csobogását.
Már szomjas se vagyok.

Vándor jön az úton, kezében mogyoróbot,
hátán tarisznya, musttal.

Korán esteledik. De az ég most is csupa csillag.
Hiába szöktél el, fiatalság.



Rónay György : Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.



Rónay György: Ajánlás

Nellinek

Most,
halálom napjaiban
még egyszer összegyűjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást -
és egy utolsó lendülettel
felmutatom az égnek -
Egyetlen vagyonom -
Fogadjátok szívesen, Mennylakók.


Rónay György :A majdról és a mostról

Mennyi meg nem értés, mennyi félreértés. Mi másokat, mások minket. És többnyire nincs rá érkezésünk - időnk, erőnk, kedvünk, módunk -, hogy leüljünk és tisztázzuk, megbeszéljük, kibeszéljük őket. Sokszor, mire leülnénk, már késő. Már nem lehet kibeszélni. A kölcsönös hallgatás hetei, hónapjai, évei alatt a meggondolatlanul elszórt mag terebélyes fává növekszik. Hatalmas lombbal, hatalmas gyökérzettel. A rosszul ültetett fákat többnyire már ki se lehet dönteni többé: magukkal rántanák az egész házat. Ha kivágjuk: ott marad a tuskó. Kiásni nem lehet, beleforrt az alapba, megroggyannék a helyén a fal.

És ilyesformán vagyunk az örömmel is. A ki nem mondott szavakkal, az elmulasztott mosolyokkal, a máskorra halasztott simogatásokkal.
Máskorra? Mikorra?
Gyakran föllapozom mostanában Kosztolányi egyik versét, a Szeretet címűt, a Meztelenül kötetben. "Mennyi ember van / akit szeretek". Mennyi, akivel "találkozunk is olykor-olykor", és megmondhatnánk, és mégse szólunk. "Mégsem beszélek, mert csak a részeg / aggastyánok s a pulyák fecsegnek. / Ilyesmiről szólni nem ízléses. / Meg aztán nincsen is időnk."
Meg aztán lassan szavaink sincsenek. Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.
De majd... fogadkozunk néha. Majd egyszer. Mikor?

De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek!"

Mégis, nem lehetne egy kicsit kevesebb hajrával, de egy kicsit hamarébb? Például most és itt? Csillagok helyett a földön, és a halálon túl helyett az életünkben? Esetleg még ma, de legkésőbb holnap?

Rónay György: Kérés

A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudom mit akarjak.



Rónay György:Október Szárszón

1
Egy lélek sincs a parton. Fújj szembe, Szél. Beszéljük meg az élet dolgait. Ebben a csöndben. Ebben a nyugalomban. Ebben a képletes halálban (amikor minden múlni látszik, s minden készül az újjászületésre). Három hete az utolsó fecske is elszállt. Már csak ketten vagyunk.
S a nád, a barna őszi nád…

Fújj szembe, Szél. Csörgesd az őszi nádat. Locsogtasd a hullámokat.
Nem félek tőled, Vallató.

2
Azt mondod, néha deret hoz már a reggel? Tudom. Én is szoktam tükörbe nézni. A jégvirág azért tovább virít a kertben. A darázs is tovább gyűjti a mézet. Hogy éjszaka vadgesztenye kopog a háztetőn, mint mikor koporsót szögelnek? Tudom. Reggel összeszedem az unokámnak. Utána megnyesem a málnást, hogy jobban teremjen jövőre. Minden évben ki kell ritkítani. Amíg élünk, ritkítjuk a bozótot. S ha már mi nem, ritkítja más. Mit akarsz még? Hiába zörgeted a nádat, jövőre az is újrazöldül.

Júniusban majd újra eljövök, hallgatni a nádirigókat.

3
Mit akarsz még? Hogy jön a jég, meghal a tó? Tudom. Én is jártam már
- erre télen. Én is tudom, mi ez: a dermedés, amint elharapózik, a halál hártyája az életen, amint kegyetlen kéreggé keményszik. Sőpörd csak a havat a jégen, söpörd csak, Szél, söpörd, gondolatban söpörd csak a halált. Úgyis hiába söpröd. Nem hallod ezt a hullámloccsanást a parton? Nem hallod ezt a szűnhetetlen csobogást a nád közt? Higgy nekem, Szél: ez az erősebb. Ez lesz, ha már én nem leszek, és lesz, ha már te sem leszel. És ebben mind a ketten élünk tovább, mikor már nem vagyunk.

4
Ne félj, Szél. Én se félek.
A hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan.


Rónay György: Tavaszi leltár

Átváltozás

Az ágak közt már pintyek csattogása.
A fenyők fölött kék tavaszi fátyol.
Készül a világ az átváltozásra.
Most teremti magát teljesebbé magából.




Kora tavasz

Rügy nem pattan még. Nem mozdul a szél sem.
A föld megnyílt vemhének gőze száll csak,
s a fák kék lelke ködlik, ahogy állnak
megrendülten az újjászületésben.



Hegyi szél

Átsüt a lombtalan fákon az alkonyat,
és fölragyognak a sziklák fehéren.
Egy felhő száll, tétova gondolat,
s oszlik a varjak gyásza a guggerhegyi szélben.



Rügyek

Amikor utoljára jártam itt, a kopár
fák alatt néhol még hófolt fehérlett.
Most nap süt, tavaszt pittyeg a madár,
s lengnek parányi zöld zászlói a reménynek.


Az erdő hangjai

Tar ágak közt koratavaszi fény ragyog.
Cinke szólt az imént, de már elhallgatott,
s most csak kis percenések az erdő hangjai.
Kipattan pár rügy is, de azt nem hallani.



Alkony

Szétnézek életem alkonyodó mezőjén.
Lassan leáldozik fáim fölött a nap.
De lombot is fakaszt e kései verőfény,
s nyaram se lesz talán a múlt nyárnál fukarabb.



Hideg tavasz

Itt lakott a színésznő. Ilyenkor már virágzott
ablakában egy-egy muskátli. Most a függönyök
behúzva. Hideg szél süvít a ház fölött,
s dideregnek a kertben a mandulavirágok.



Ibolya

Avar búvó virága, leszakítsalak?
Nem bántalak. Hagylak virulni még ott.
Kék lelkedért cserébe talán nekem is ad
gazdánk egy virágzásnyi haladékot.



Még egyszer

Szárak, bimbók, rügyek, indák és kacsok,
nyúljatok, nyíljatok, kapaszkodjatok.
Kapaszkodom veletek én is.
Még egyszer megpróbáljuk, az idén is.



Rügyező galagonya

Ahogy fordult az ösvény és ritkultak a fák,
fölbukkant hirtelen halványzöld csipkeruhában:
riadtan rám mosolygott - nimfa volt, vagy najád -
s zöld kendőjét sokáig lengette még utánam.



Kékek

Lemegy a nap, nyúlik az árnyék.
Kigyósziszkék, ibolyakék, harangvirágkék:
elmélyülnek az erdőben a kékek.
Várják az első fülemüléket.



Gyümölcsfavirágzás

Hogy birtok ennyi virágot, hogy birtok ennyi
szépséget, szilvafák, cseresznyefák?
Ötvenöt éve nézem ezt a csodát,
de holtig se fogok vele betelni.





Záporban

A túlsó hegy felől átsüt ide a nap,
de ezen a hegyen sebes zápor szalad:
így fényben is megyek, meg ázom is esőben.
De eddig is csak így volt, s eztán se lesz különben.






Forszitiák

Búcsúzóul még egy kevésnyi fény csap
a hegyoldalra, aztán este lesz hirtelen,
s odafönn csak egy csillag, idelenn
egy forszitia sárga lángja ég csak.




Zivatar

Érzed eső után a fenyők balzsamát?
Kis keserűt kevernek hozzá a galagonyák,
s csöpp fanyart is az ázott tavalyi avar,
míg messze föl-fölmordul a távolodó zivatar.



Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz:
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.



Rónay György: A kert

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.
Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.
Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?
Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.
De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.



Rónay György: Hajnal

Szólj a Napnak!
Szólt a Madár,
és hajnal lett a kertben.
Néztem a fölkelő napot
s álmomban énekeltem.