Koós Attila : Új fájdalom jött

Új fájdalom jött,
ölelt lágyan, ismerősen,
s kirabolt, kitépett
minden csöndet belőlem.

Szerettem volna
suttogva kérni: marjon
a jajra némaságot,
a fájra reményt takarjon,

de azt üzente vissza,
nem lehet folyton
szabadulni: rab vagyok,
míg a múlt a foglyom.

Új fájdalom jöjjön
hát, lágyan, ismerősen,
szaggasson hű csokrokat
szívbéli temetőmben.

Koós Attila: Levél a Kis Herceghez

Távoli tájakon, messzi vidéken,
csillagok árnyain eljut a dal,
eljut-e Hozzád földi levélben
emberi szó, s aki szólni akar?
Sorsod az út, pora hinti magányod:
érted-e már Te a kinti világot?

Itt mi e bolygón rajzolunk egyre
régi meséket az új sivatag
sárga vizére, álmodunk hegyre
szép birodalmat és csillagokat,
s könnyeinktől menekítsd a virágod:
érted-e már Te a kinti világot?

Róka barátod megszelídült, de
farkasok gyűlnek az éj tenyerén.
Fél, aki kapta, de fél, aki küldte
ezt a jelent: de ha él a remény,
írd meg a széllel a régi tanácsot:
érted-e már Te a kinti világot?

Őrület űzi a őrület ízét
s fordul a tánc, ki fut épp ki elől,
nincs felelet - csak az őrzi a szívét
meg, aki bátran aludni ledől.
Álmaid őrzik-e távoli rácsok?
Érteni kell-e a kinti világot?

Koós Attila :Barátom egy kicsi virág

Barátom egy Kicsi Virág.
Gondolataimmal simogatom mosolyát,
olykor szirmain felejtem szemeim harmatát.
Álmodni kéne, hogy az élet is csak álom.
Álmodni helyette új életet, új életbe új álmokat…
mert milyen új élet az, ahol a régi álom még lakó lehet?

Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet.
Ne adj, Uram, kisebb hűséget, s nagyobb barátot se adj,
csak épp ekkorát mindenből, mint Ő.

Koós Attila :Ars poetica

Verset
jobbat, szebbet
írnak sokan-
de mi bennem fogan
tapasztalás:
nem mondja más
el helyettem.

Koós Attila :Mikor szerelmet vallott a hópehely a napfénynek

... és szerelmet vallott a hópehely a napfénynek.
Nem volt az vég, csupán egy kezdet. A világosságot nem a színek szülik, és nagyobb kincs a féltés, ha a szeretet nyitja ki a kaput az elengedés vigaszával.
Ha jutott Neked ma egy csepp könny, egy sóhajnyi mosoly egy másik életéből, az a Te életed - rejtsd el magadnál, fogadd be örömét... s küldj tovább Te is egy csöpp könnyet, egy mosolynyi pillanatot valaki másnak.
Mire fordul e bolygó, lesz egy háló körülöttünk, amit mi kötöttünk szeretetből és féltésből... csak úgy, mert élünk, mert emberként élünk... mert szeretni jó.
Ez a nap sem lesz könnyebb, mint a többi - de majd jusson eszedbe, hogy volt egy pillanat, mikor többet adtál valakinek, s többet kaptál Te is valakitől... s ha jólesett átélned ezt, próbáld meg most is... talán egy nap kétszer is történnek csodák...
... ebben hitt a hópehely is, mikor szerelmet vallott a napfénynek, s lásd, harmatban leled virágok szirmain... s ha a nap szerelmes fénye oldja titkát, végül a Te szemeidből is kiperegnek vallomásai...

Koós Attila :Lélekszárnyak hajlonganak...

A csodák bennünk vannak, vagy karnyújtásnyira tőlünk, mégis: kinek lelkét nem bódítja térdre áhitat, ha a csillagos égbolt fátylán simogat el tekintete? Lásd, milyen varázslat lapul egy fűszálban, a virágok szirmain, vagy épp az éji magasság boltozatában! Mi az a láthatatlan eszencia, amely lelket-szívet nyugtatva frissíti az emberi elmét a szabadság bódító időtlenségével, ha a teremtés ezen szemtanúiba karol néhány pillanatra az önátadó képzelet?
A szeretet valósága ez.

A csodák mi vagyunk és minden körülöttünk. A levegő, a víz. A szemünk. Az agyunk. Bennünk lüktet az univerzum, és mindenben ott vagyunk mi magunk is. Ismeretlen világ vagyunk, ismerős ölben ringó kegyelem véges életünk. Természet karján csecsemő létünk bimbaja pattan, s elénk hozza nap mint nap a teremtés az aznapi csodát: az legyen neve, aminek mi elnevezzük. Álom, boldogság, szerelem, halál. Plazma, elektron, dimenzió. Idő. Filozófia.
A szeretet valósága ez.

A csodák értünk vannak, s csoda, hogy mi még vagyunk. Végy ki bármely alkotót a természetből, és meghal a világ. Vedd ki az embert, és meggyógyulnak az élet sebei. Mint a tökéletes testben szaporodó vírus, olyanná lett az Isten gyermeke. Átok, fájdalom és pusztítás kíséri minden istenségre törő tettét. Semmi új az emberért nem bűn, ha nem zúzza össze a harmóniát a környezetével - de az ember már nem lát, nem érez és nem ért: igényel. Jogot formál szeretetlen. Követel. Istennel nem perelhet, hát maga gyárt teremtés-történetet magamagának, múltat költ gyatra ihletéssel. Ám szirmokon tavasz rebeg imát, jégcsapokban önkívület a végtelenség mámora - idő? Távolság? Bibék között, mint méh tánca, egyszerű a köszönöm románca : van és lesz vallomása.

És lőn este... úszik a csillagos világmindenség a Duna tükrén. Hídtól hídig löbböli csöndes csobbanásokkal, sejtelmes illatokkal egymást tinta és gyémánt sóhajtó keble. Hangok csókolóznak a parti köveken, víz és beton esti násza, mély és felszín suttogó kéje ring, leng fel neszezőn, és esik táncba a város mormoló zsolozsmájában. Mint bakelit-lemezen a surrogás, lopja magát az akkordokba távoli szirénaszó. Zene és nevetés billeg a víz hátán, ki tudja, honnan jön, meddig fut tova - foszlik és összeáll egyé a csönd e földi hangokban.


Önnek született e pár sor. Értsen belőle jó ízű kacagást, bugyborékoló örömet és...és valamit, amit nem tudok másként megfogalmazni.

És lőn este és lőn reggel...

Koós Attila

A csodák mi vagyunk és minden körülöttünk. A levegő, a víz. A szemünk. Az agyunk. Bennünk lüktet az univerzum, és mindenben ott vagyunk mi magunk is. Ismeretlen világ vagyunk, ismerős ölben ringó kegyelem véges életünk. Természet karján csecsemő létünk bimbaja pattan, s elénk hozza nap mint nap a teremtés az aznapi csodát: az legyen neve, aminek mi elnevezzük. Álom, boldogság, szerelem, halál. Plazma, elektron, dimenzió. Idő. Filozófia.
A szeretet valósága ez.