Gyurkovics Tibor :Élő ember

(Salfedi bohócmester dala) 

Élő ember élő embert
nem szeretett még úgy mint engem
te szerettél és én szeretlek
élő ember élő embert…

Most ha kiadnák a parancsot
meg kell halni ahogy parancslod
én vagyok az aki meghalok
s te is meghalsz ahogy meghalok

Most csak a fény van agyonvakító
egymást a gödörbe taszító
ez már alig ember ez már alig ló
egymást a gödör mélyébe tipró

Ha így szeretlek ha így szerethetsz
ennek már vége soha nem lesz
ez már csak fúló fékevesztett
futás a fájdalmas szerelemhez

Gyurkovics Tibor :Csók-vers

(Salfedi bohócmester dala) 

És mi lenne ha csókolnálak
mert csókolnálak ha csókolnálak
a végkifejlésig a bánat
örömével csak csókolnálak
amíg eltűnnél csókolnálak
amíg a válladon a szárnyak
– csókolnálak – kibomlanának
fölemelkednél – madárszárnyak
melegével – csak csókolnálak –
egekbe lebegne a lábad
s én csókolnálak csókolnálak…

Gyurkovics Tibor :Ének

(Salfedi bohócmester dala)

Hallom hogy halkan énekelsz
a fogaid között dúdolsz
nem látom csak az éneked
amivel beszősz és befonsz

Csak lassan pergő hangjegyek
fonják finom hálójukat
homályos homlokom fölé
hogy elborít a kábulat

hogy nem látlak de kapkodok
utánad végül mint a vak
a levegőben hogy a hang
fényességében – lássalak!

Csak énekelj! Recseg a fény
szemem hangoddal megtelik
mint zenével a vak szeme
évezredtől évezredig.

Gyurkovics Tibor:Régi emlék

(Salfedi bohócmester dala)

Én már örökké szépnek látlak
lehúnyt szempillájú madárnak
fölrebbenésnek szárnyalásnak
akár az Isten csudájának

Nekem az Isten sose rendelt
ilyen fontos lényt ilyen embert
ilyen vészesen ilyen egy helyt
vibráló némberi karaktert

Fehér blúzban én annak látlak
ami vagy: kitárt angyalszárnynak
tested fölmagasztulásának
és anarchista diáklánynak.

Gyurkovics Tibor:Oltalom

(Salfedi bohócmester dala)

Az oltalom az oltalomban
a két karod a két karomban
a szerelem a szerelemben
a két szemed a két szememben.

Hogy szorítottam oltalomban
a két karját a két karomban
a szerelemben hogy szerettem
a két szemét a két szememben!

És most látom hogy mivé lettem
a szerelmében szerelmemben
és oltalmazva oltalomban
már nem vagyok az aki voltam.

Ezerszer mégis újra kezdve
a két kezét a két kezembe
ha megvesztem ha megvadultam
csak két karját a karomban!

Gyurkovics Tibor:Világ csudája

(Salfedi bohócmester dala)

Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.

Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted,
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni – élni akarok!

Úgy fúj a szél – hiszen most március van –
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.

Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.

Gyurkovics Tibor: Te-folyosó

(Salfedi bohócmester dala) 

Magányod végeérhetetlen
folyosóján csak mint a vak
madár röpülök szárnyszegetten
akárhogyan de lássalak

ezerszer is nekiütődöm
a falaidnak önmagad
leghomorúbb gyermekidőkön
fönnakadt zátonyainak

beléd ütközöm aki egyre
– szemem és szárnyam fölsebezve –
közelebb vagy és távolabb:

hogy megértsem az isteni
fényben-falakban mint a vak
hogy nem tudom megérteni.

Gyurkovics Tibor :Sziklák

(Salfedi bohócmester dala)
 
Emberfeletti nap ragyog fölöttünk
Állunk a sziklán két szerelmesek
Rajongásig mindent egymásba öltünk
Ölelve az egyetlen életet.

Gyurkovics Tibor :Örök

A semmi is lehet minden
a minden is lehet semmi
ahogy az első percben
csak úgy szabad szeretni.

Gyurkovics Tibor : Hajnal

Lobognak a fák a szelekben
a réteken át idejön
két nagy szeme ég, haja lebben
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot
karját kinyújtva a tájba
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e
a fák közt? Rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
Tudod-e, hova érsz, te leány?
Itt zúgnak estente a vermek
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak
az ünneplőm fekete
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom
hogy estére nem birom el.

Gyere már, gyere már, ideérsz-e?
Sugaras kicsi énekesem
kapaszkodj nyírfa-levélbe
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd
Tiéd a sóm, kanalam
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Gyurkovics Tibor: Ha szeretlek...

Ha szeretlek nagyon szeretlek,
ha kicsit akkor is nagyon.
Otthagytam az életemet,
s a szívemet az asztalon.

Gyurkovics Tibor :Minden levél

Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az isten szabta ránk...

Gyurkovics Tibor :Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
 s övé vagyok.