Hatházi Áron : Meztelenül

Meztelen még nem voltam.
Csak te látod
lelkem titkait.
Csak száz kabátban,
álarcban láttad
vésett ráncait.
Előtted állok pőrén.
Szavaim -
szennyes ruha -
köröttem lehullva.
Sarkokba leszórva
létem száz boga.
Előtted állok némán.
Magamból csontig
kihámozva.
S ütések helyett lám
Te felöltöztetsz
új ruhába.

Neved remegő tűz ajkamon...
Kezed lágy érintés
vállamon...
Ha olykor rám nézel,
hűsítő mosolyod
arcomon.

Hatházi Áron :Csak te

ha megtalállak,
csak magamban talállak,
s ha hiányzol,
belőlem hiányzol,
mint a vér.

Elkísér
mindenhová a lépted.
S hogy az Istent arra kérted,
megragadott engem is.

Csak téged susognak
a fák,
csak neked zúgják
a hegyek a kövek
görgő áramát…

Csak neked ad a
hajnal
bíbor-glóriát
hímzett szavakkal,
s csak neked írok én is,
ha tényleg írni kell.

Balladányi hossz nem elég,
sem az összes zsoltár -
hogy elmondjam -
mit mondjam…
szelekbe szórjam
szédelgő szavaim
széttépett dallamát!
A szavak nem elég…

Mögénk fekszenek az évek,
mint a rét…
már ismerlek magamban,
ha nevetsz,
s ha sírsz…
akkor kövek tömörülnek
csikorgó csontjaim közé.
Ne sírj!
Még álmodni sem merek
nélküled.