A szerelem filozófiája

Mi a Szerelem? - Kérdezd meg, mi az élet attól, aki él. Kérdezd meg, mi az Isten attól, aki imádja. Nem ismerem másik emberek belső alkatát, még tiédet sem, akihez most szólok. Látom, hogy bizonyos külső tulajdonságaikban hasonlítanak hozzám, de amikor a látszattól félrevezetve e hasonlóságokban bíztam, s megpróbáltam feltárni előttük lelkem legmélyét, úgy találtam, félreértik nyelvemet, mintha távoli, barbár vidéken jártam volna. Minél több tapasztalatot gyűjtöttem köztük, annál nagyobbnak tűnt köztünk a távolság, s annál messzebb tűntek a rokonszenv érintkezési pontjai. Szellemem, amely érzékenységében erőtlenül reszket, és csak visszautasítást és csalódást találtam.

Te kérded, mi a Szerelem. Az erőteljes vonzódás mindahhoz, amit önmagunkon túl felfogunk vagy félünk, vagy remélünk, amikor gondolatvilágunkban valami betöltetlen űr szakadékára bukkanunk, s minden létező dologban megkíséreljük felébreszteni a közösséget azzal, amit bensőnkben megtapasztalunk. Ha elmélkedünk, azt kívánjuk, hogy megértsenek; ha elképzelünk valamit, azt, hogy agyunk légies gyermekei újjászülessenek a másikban; ha érzünk, szeretnénk, hogy a másik idegei ugyanúgy rezdüljenek, mint a mieink, szeme sugarai, nyomban lángra lobbanjanak és összekeveredve egybeolvadjanak a mieinkkel, a szív leghőbb vérével, égő és remegő ajkakra pedig ne mozdulatlan jégajkak válaszoljanak. Ez a Szerelem.

Percy Bysshe Shelley

A szerelem filozófiája

Ez az a kötelék és szentség, amely nemcsak emberrel köti össze az embert, hanem mindennel, ami él. Úgy születünk e világra, hogy létezik bennünk valami, ami saját képmása után szomjazik attól a pillanattól fogva, hogy élünk és mozgunk. Valószínűleg e törvénnyel áll összhangban, hogy a csecsemő tejet szopik anyja kebeléből, s e hajlam fejlődik azután tovább, ahogy természetünk kibontakozik. Szellemi természetünkben homályosan mintha teljes lényünk kicsinyített mását látnánk, melyről azonban lehullott minden, amit elítélünk vagy megvetünk; az eszményi ősképét mindennek, amit csak mint ragyogó és szeretetre méltó tulajdonságot képesek vagyunk az emberi természetnek tulajdonítani. Nem csupán külső lényünk képe ez, hanem a természetünket alkotó legapróbb részletek gyűjteménye; tükör, melynek felülete csak a tisztaság és fényesség formáit veri vissza: lelkünkön belüli lélek, amely saját Paradicsoma köré olyan kört von, melyet a fájdalom, a bánat és a gonosz nem merészel áthágni. Minden érzésünkkel őfelé repesünk, s szomjazzuk, hogy érzéseink hozzá hasonuljanak és megegyezzenek vele.

Percy Bysshe Shelley

A szerelem filozófiája

Az ellenkép felfedezése: találkozás egy olyan értelemmel, amely képes pontosan felbecsülni saját következtetéseinket, egy olyan képzelettel, amely képes behatolva megragadni azokat, az apró és finom sajátságainkat, melyek titkos ápolgatásában és kibontakoztatásában örömünk telik, egy olyan érző lélekkel, melynek idegei együtt rezdülnek saját lelkünk rezzenéseivel, mint ahogy két remekmívű líra húrjai egyszerre zendülnek meg egyetlen gyönyörűséges dallam kíséretére; mindezek, és mindezeknek olyan arányú összekapcsolódása, amilyet benső előképünk megkíván: ez az a láthatatlan és elérhetetlen pont, mely felé a Szerelem törekszik, s melynek eléréséért az ember összes erőit ösztökéli, hogy akár a leghalványabb árnyékát is megragadhassa annak, aminek birtoklása nélkül nem nyugodhat, és nem pihenhet meg a szív, melyben a Szerelem uralkodik.

Percy Bysshe Shelley

A szerelem filozófiája

A magányban, vagy abban az elhagyatott állapotban, amikor emberi lények vesznek ugyan körül, de nem éreznek együtt velünk, ezért fordul szerelmünk a virágok felé, a füvek és a vizek és az ég felé. A tavaszi levelek rezzenésében, a kék légben ilyenkor saját szívünkkel való titkos megfelelést vélünk találni. A szótlan szél ékesszólása, a csermely csörgedezésének dallama és a sás susogása felfoghatatlan kapcsolatba lép lelkünk egy részével, lélekszakasztó örömtáncra ragadja szellemünket, s titokzatos elérzékenyülés könnyeit lopja a szemünkbe, mint a honfiúi lelkesedés vagy szerelmesünk hangja, aki egyedül nekünk énekel. Sternel mondja, hogyha a sivatagba kerülne, egy ciprusfát szeretne.
Amint ez a vágy vagy képesség meghal, az ember önmaga élő sírboltjává válik, s nem marad belőle más, mint puszta porhüvelye annak, ami valaha volt.

Percy Bysshe Shelley