A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Moha. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Moha. Összes bejegyzés megjelenítése
Moha
...az én hitem nem imádja a szenteket, vagy templomok oltárát, az én hitem
mást ad, feloldoz és örök reménnyel irányt mutat, ha botladozom nappali éjben,
mikor a fény utat mutatni képtelen, vagy mikor jó és rossz lényem egymást
üldözve megbújnak énbennem; az én hitemnek akkor van ereje, ha saját imáját
zengi s zsoltárok mormolása becéző szavak képében benned megelevenedik, az én
hitemnek nincs kezdete vagy vége, s nincs földi helytartó képébe rejtett
követe, csak őszinte és gyarló elevensége, lüktetése, miként lázas beteg
vérkeringése táncol magaslatok fokán, majd zuhan a mélységbe.
Az én hitem egy ág belőlem, elvetett magod szárba szökkenése, színpompák
váltakozása fekete-fehérségben, állandó megújulás örökzöldek sűrűjében, miként
érted nyúló kezem a mindenség határát érinti, ahogy bársonyosságod tenyeremben
nyugszik. Az én hitem ringató bölcsője vágyam koraszülött gyermekének, miként
kiszolgáltatott az apróság az életszerű mindennapok tükrében, és óvni jobban
kell, mint érzést vigyáztak valaha, hisz törékeny, mint jégfehér porcelánbaba,
de bölcsőm korlátja simára dolgozott, mint a nemes acél, nem sért és nem felel
semmiféle hegért, de ha gyarló módon kósza szálkám lágy érzésből vércseppet
hasítana ki, örök ezermesterséggel csiszolom magam tovább, teszem fáradhatatlanul,
ameddig elfogy belőlem fájdalmas sok hibám...
Moha
Isten kiválasztotta a legérzékenyebb, mégis legerősebb lelkű angyalait,
és megkérdezte tőlük, vállalnák-e, hogy megfosztva halhatatlanságuktól,
szárnyaik feszített gyönyörétől, a halandó Földre költözzenek, s olykor sajátjukként cipelnék-e szívükhöz közel álló emberek fáradt gondolatait, megpihenni vágyó érzelmeit? Csendjükkel, szavaikkal mélyen magukban őriznék-e a fájón dobogó szíveket, s melengetnék-e mindaddig, még újra
képes volna önállóan dobogni? S tennék-e mindezt önzetlen szeretettel?...
Miután minden apró angyalka reménytelien bólogatott, rájuk nézett és így szólt: „Nevetek mától, barát!”
és megkérdezte tőlük, vállalnák-e, hogy megfosztva halhatatlanságuktól,
szárnyaik feszített gyönyörétől, a halandó Földre költözzenek, s olykor sajátjukként cipelnék-e szívükhöz közel álló emberek fáradt gondolatait, megpihenni vágyó érzelmeit? Csendjükkel, szavaikkal mélyen magukban őriznék-e a fájón dobogó szíveket, s melengetnék-e mindaddig, még újra
képes volna önállóan dobogni? S tennék-e mindezt önzetlen szeretettel?...
Miután minden apró angyalka reménytelien bólogatott, rájuk nézett és így szólt: „Nevetek mától, barát!”
Moha
Van egy apró rész bennünk, ami oly mérhetetlenül irányíthatatlan,
egy csendes zug, ahol magától kel életre legönzetlenebb részünk,
és önállóan érez...ez az egymásra gondolás.
A legapróbbnak tűnő, mégis legtöbbet magunkból adó ajándék,
amelyet gyakrabban érzünk, mint azt kifejeznénk.
Azonban lélekrezdüléseink elárulják létezését szavak nélkül is,
és csupán a hason-érzésű barátok képesek megérteni ennek
szótlanul is jelenlévő erejét.
egy csendes zug, ahol magától kel életre legönzetlenebb részünk,
és önállóan érez...ez az egymásra gondolás.
A legapróbbnak tűnő, mégis legtöbbet magunkból adó ajándék,
amelyet gyakrabban érzünk, mint azt kifejeznénk.
Azonban lélekrezdüléseink elárulják létezését szavak nélkül is,
és csupán a hason-érzésű barátok képesek megérteni ennek
szótlanul is jelenlévő erejét.
Moha
...néha rideg telet érez a lélek, fagyos ujjak mállasztják le a mosoly gyenge akaratát arcunkról és kaszasuhanás sikolyát hordja a szél… csöndet hajlít ránk a szomorúság, és halk dalát dúdolja az elmúlás… de mikor már a könnyek vérszín csókjukkal vörösítik kisírt szemeinket, mikor már a zárt lélekajtónkra aggatott dörömbölések némán visszhangoznak, s mikor rájövünk, hogy sokáig kizártuk az életet és most az zár ki minket… ott, azon pillanatban meghalljuk a születendő tavaszt… az első madárdalba rejtett folytatást…
Moha
…tudod, Kincsem, embernek lenni nem abból áll, hogy állítólagos bűntelenséggel büszkélkedünk, mert a fennhéjázó ember követi el azon sebző vétkeket, amiket észre sem vesz…tudod a bűn túl misztikus fogalom, van, aki botlását bűnnek tekinti, ha érzi, megsebzett mást is, még egyesek akkor sem tartják cselekedeteiket elítélendőnek, vagy szégyenletesnek, amikor számtalan szív és lélek csörömpölő üvegzaja verődik vissza a fájó érzelmek faláról, figyelmét nem vonzzák a vöröslő csíkok, melyeket a szilánkok sérelmező éle metsz olyan életeken, amelyek összeolvadtak egykoron az övével. Nem, Kedvesem, nincsenek tökéletes emberek, és nincs is szükség rájuk, nem emberi vonás a tökéletesség, lényünk és sokszínűségünk kósza eltévelyedéseinkből megszülető vonásunk nem szükségszerű pengéje óvatlanságunknak, csak tudni kell, ha utolsó pillanatban is, megállni a láthatatlan határnál, amely elválaszt biztos helytelent és bizonytalan „talánt”…a talánban mindig felsejlik, tán jól, tán rosszul cselekszünk, és örökkön nyughatatlan lelkünk, a mindig vigyázó, békíthetetlen lelkünk, amely annyiszor elcsábít minket a járatlan útra, meggyőző igazát hangoztatva vezérként élünkre áll, és zászlaja alatt követünk el néha olyan hibát, amely épp olyan mint a korábbiak, visszafordíthatatlan…szerintem embernek lenni bátorság, egyenes gerinccel, kihúzott vállakkal, reszkető bűnbánó szívvel, félig holttá vált lélekkel igazat szólni, bűnt bánni…ettől emberré válsz, s ez a bátor tett nem tűri meg a megalázkodást, szólt, fejet hajtott, de nem érdemel örök szidást, mert embernek lenni a megbocsátásból is áll, s a felismerésből, hogy egy másik lény „botlásművében” nekünk is íródott egy fejezet, és magunk előtt sem észrevehetően segédkeztünk a sajnálatos rossz döntésben…ember csak úgy lehetsz, ha bűnöd elől nem menekülsz, hanem magad kutatod fel, ha benőtte volna az idő, mert sosem késő igaz emberként viselkedni, a megbocsátásra esélyt adni…de ugyanígy a megbánásnak is utat kell nyitni, s a meggyötört, esdeklő szívet meleg öleléssel nyugtatni, s ez történik, mióta kerek a világ, s mikoron az Ember az Embert szereti…
Moha
...az én hitem nem imádja a szenteket, vagy templomok oltárát, az én hitem mást ad, feloldoz és örök reménnyel irányt mutat, ha botladozom nappali éjben, mikor a fény utat mutatni képtelen, vagy mikor jó és rossz lényem egymást üldözve megbújnak énbennem; az én hitemnek akkor van ereje, ha saját imáját zengi s zsoltárok mormolása becéző szavak képében benned megelevenedik, az én hitemnek nincs kezdete vagy vége, s nincs földi helytartó képébe rejtett követe, csak őszinte és gyarló elevensége, lüktetése, miként lázas beteg vérkeringése táncol magaslatok fokán, majd zuhan a mélységbe; az én hitem egy ág belőlem, elvetett magod szárba szökkenése, színpompák váltakozása fekete-fehérségben, állandó megújulás örökzöldek sűrűjében, miként érted nyúló kezem a mindenség határát érintik, ahogy bársonyosságod tenyeremben nyugszik; az én hitem ringató bölcsője vágyam koraszülött gyermekének, miként kiszolgáltatott az apróság életszerű mindennapok tükrében, és óvni jobban kell, mint érzést vigyáztak valaha, hisz törékeny, mint jégfehér porcelánbaba, de bölcsőm korlátja simára dolgozott, mint a nemes acél, nem sért és nem felel semmiféle hegért, s ha gyarló módon kósza szálkám lágy érzésből vércseppet hasítana ki, örök ezermesterséggel csiszolom magam tovább, teszem fáradhatatlanul, ameddig elfogy belőlem fájdalmas sok hibám...
Moha
...tudod, Kedvesem, az ember tele van félelmetes felfedezésekkel, amelynek eléréséhez veszélyesebb vidéket kell meghódítani, mint a jeges torkú északi földet, elszántabban kell küzdeni, mintha utolsó napjainkat próbálnánk évekké nyújtani, tisztábban kell látni, mint bűntelen gyermekkorunkban, és néha süketté kell válni, hogy talmi felhangok ne térítsenek le a helyesnek vélt útról, álszentségük ne vessen minket a csalódás futóhomok-csapdája, amelyben annál jobban süllyedsz, minél inkább szabadulnál belőle…elszántságunkat, bátorságunkat féltett kincsként kell őriznünk, miként a sivatagban kóborló lélek szorongatja utolsó csepp vizét a kulacsban…és útra kelünk…de az utazás megváltoztat, s mikor visszatérsz már nem leszel ugyanaz, itt és most el kell döntened, van-e hozzá bátorságod, akarod-e a való életet, vagy csupán aláfestő zenéjét hallgatod a táncnak, melyet mások lejtenek a Végzeteddel…a meghódítatlanul előtted álló vidék, nem más, mint önnön lényed…ismerned kell magad, ahhoz, hogy szerethess…a szeretet és szerelem a benned rejlő ember érzelme, ha nem kap szeretetet saját valójából, akkor nem képes igaz érzelmeket viszonozni…veszélyes fegyverré válunk, ha sárkabátunk alá bújunk, magunkat ezer sebből vérezni hagyjuk, és azt sem hisszük, ha más bekötözni vágyik sérülésünk, önzetlenül, csupán azért, hogy érezzük, vigyáz ránk…tudni kell védelmezni a benső békét, aki minden elébe helyezett ártó szót magára aggat, az csakhamar olyan szörnyű teher alatt görnyed, hogy útját képtelen lesz folytatni, a szitkok és igaztalanságok maguk alá temetik és örök uralmuk alá hajtják…de ha hiszed a feléd kinyújtott kéz igaz melegét, ha meghallod a csókban rejlő némaság üvöltését, ha hinni tudod, hogy megérdemled a feltétlen szeretet békéltető ölelését, akkor célba értél…s ekkor mezítlenre kell vetkőztetned tested, hiszen újjászülettél, s a valósággal farkasszemet nézve ki kell állnod a fénybe, s hangtalanság csepegteti füledbe mézédes szavait, megjelölt rá az Élet, hogy őszintén szerethessenek és szerethessél…
Moha :Beszélj...
és beszélj a hazavezető úthoz, ahol a lelked és elméd keresztúthoz ér…mert a városi zaj és a mindennapok nem rajzolnak vízköröket eléd...
de beszélj a macskaköves utca dalos koppanásához, az ismerős arcokból rajzolt szívbilétákhoz, melyen mindenki hagy neked egy szót, és olykor bőven elég a ki nem mondottság, az összebiccentés...
de beszélj a macskaköves utca dalos koppanásához, az ismerős arcokból rajzolt szívbilétákhoz, melyen mindenki hagy neked egy szót, és olykor bőven elég a ki nem mondottság, az összebiccentés...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



















