A revolver nálam volt. Nekibúsult
igyekezettel másztam: undorított
a messzi világ és éppúgy ijesztett
saját keserűségem és a cél is,
a csábító cél... Egyre keserűbben
másztam fölfelé a szarvasnyomon,
a szakadékban, lazuló kövek
és süppeteg csapdák közt: szemem és
kezem és lábam minden perce csak
az utat nézte, tapogatta, fogta,
a gyökeret, mely megtart, a követ, mely
nem omlik alá... És: - Ha itt, ha most!...
hallottam folyton agyamban az undor
homályos dadogását, és lihegve
törtem az utat és másztam tovább
és: - Hogyha itt most - és másztam tovább és
vágtam neki a végső meredélynek,
a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre
feljebb, még feljebb, még! - - És végre fent
voltam a tetőn, ahol a napos
tisztásokon, a százkarú bozót
szögesdrót sűrűjében csámcsogó
medvék ölelgetik két lábukon
táncolva szörnyű pofájukban a
málnabokrok pirosló ágait:
fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam
és: - Itt, ha itt... - És körülnéztem és
a magasból a roppant ég alatt
kék karjait hirtelen óriás
körré tárta a megnyílt láthatár,
és én csak néztem: szavam elakadt,
lelkem elakadt: álltam s néztem és
hegyek csordái pihentek alattam
a zöld-arany nyár tengerfenekén,
zegzug völgyek és felhők árnya, és
fehér csordák a magasságban is, -
porszemként álltam ég és föld között
s boldog voltam, mint aki álmodik.
Boldog voltam... Aztán, mint aki ébred,
lassanként észrevettem magamat
s a rettenetes csöndben és magányban
agyamban újra megszólalt a hang:
három évig meg nem találna senki...
olyan egyszerű megállapítás lett,
hogy elmúlt rólam minden félelem.
Elővettem a fegyvert... csillogott...
Örültem neki, mint egy jó barátnak...
Egy darabig még csavarogtam, aztán
vágtam egy erős botot, megfaragtam,
még egyszer szétnéztem a tájon, és
fütyörészve indultam lefelé.
igyekezettel másztam: undorított
a messzi világ és éppúgy ijesztett
saját keserűségem és a cél is,
a csábító cél... Egyre keserűbben
másztam fölfelé a szarvasnyomon,
a szakadékban, lazuló kövek
és süppeteg csapdák közt: szemem és
kezem és lábam minden perce csak
az utat nézte, tapogatta, fogta,
a gyökeret, mely megtart, a követ, mely
nem omlik alá... És: - Ha itt, ha most!...
hallottam folyton agyamban az undor
homályos dadogását, és lihegve
törtem az utat és másztam tovább
és: - Hogyha itt most - és másztam tovább és
- Ha itt most... - és féltem a folytatástól
és hajszoltam magamat és lihegvevágtam neki a végső meredélynek,
a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre
feljebb, még feljebb, még! - - És végre fent
voltam a tetőn, ahol a napos
tisztásokon, a százkarú bozót
szögesdrót sűrűjében csámcsogó
medvék ölelgetik két lábukon
táncolva szörnyű pofájukban a
málnabokrok pirosló ágait:
fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam
és: - Itt, ha itt... - És körülnéztem és
a magasból a roppant ég alatt
kék karjait hirtelen óriás
körré tárta a megnyílt láthatár,
és én csak néztem: szavam elakadt,
lelkem elakadt: álltam s néztem és
hegyek csordái pihentek alattam
a zöld-arany nyár tengerfenekén,
zegzug völgyek és felhők árnya, és
fehér csordák a magasságban is, -
és testem-lelkem úgy beleveszett a
körém özönlő végtelenbe, hogyporszemként álltam ég és föld között
s boldog voltam, mint aki álmodik.
Boldog voltam... Aztán, mint aki ébred,
lassanként észrevettem magamat
s a rettenetes csöndben és magányban
agyamban újra megszólalt a hang:
- Ha itt, ha most! - S egyszerre, most először,
megszólaltam, nyugodtan, szárazon:- Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki:
ha én itt most agyonlőném magam,három évig meg nem találna senki...
- Persze, hogy senki... - mondtam újra és
az előbb még ijesztő gondolatolyan egyszerű megállapítás lett,
hogy elmúlt rólam minden félelem.
Elővettem a fegyvert... csillogott...
Örültem neki, mint egy jó barátnak...
Egy darabig még csavarogtam, aztán
vágtam egy erős botot, megfaragtam,
még egyszer szétnéztem a tájon, és
fütyörészve indultam lefelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése