Szabó Lőrinc: V. Az erdő fiai

Mint egy óriás holtteste, feküdt
előttem a megnyúzott rönk: a roppant
fenyőszálat kidöntötték, ezer
zöld karját sorra leütötte a
villogó balta, görcsös lába csonkán
dagadt a földbe. Meztelen fehérlett
a kivégzett torony, mellette száz és
száz néma társa a hegyoldalon
és sebeikből fáradtan szivárgott
a sárga vér, a gyanta... Körülöttünk
dúlt a mészárlás, csattogott a táj:
koldus állatok torzonborz hada,
törpe gyilkosok irtották a béke
erdei népét: kezükben, mikor
lecsaptak, szinte megdördült a fejsze
s puskalövésként felelt rá a visszhang...
Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség,
feküdt előttem a nemes halott,
a gyönyörű fa. Még megsimogatta
az utolsó szél, nap aranya, hold
ezüstje és a harmat csókja, mind,
ami szerette, táplálta, növelte,
megöntözte még drága kenetével,
aztán a Bisztrán és a Stézsián át
feldohogott a csatatér alá
dús zsákmányáért a fekete üzlet,
a hegyivasút... Fürge csapatok
mozogtak, a nyomorult bér vezényelt:
felravatalozták a rönköket,
hullát hullához, sorban, kerekekre
rakták, összeláncolták... Csikorogva
indult lefelé ötven kocsi. vitte
az anyagot Dédára, a telepre...
Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak
a pénz szorgalmas kerekein egyre
lejjebb-lejjebb az erdő fiai...
Néztem őket... S egyszerre, tizenöt
kilométernyi messzeségen át
fölfájt, fölsajgott ide, a havasra,
a magasságba, föl a szívemig
nyilallott a jövő: láttam a messze
mélységben a dolgozó üzemet,
hallottam a villanygépek okos
munkáját, a gőzfűrész vijjogását:
forgó gijjotin acéllemeze
süllyed majd éhes gyönyörrel a szent
anyag testébe, mázsás vasfogak
harapdálják tárgyakká, áruvá,
a rabló ember rabszolgáivá
a sok életet... Köröttem gyanútlan
pompázott a ragyogó rengeteg,
a nyári erdő... A hegyivasút
már rég eltűnt!... Néztem utána... Nézte
a kígyózó völgy végső kanyarát,
néztem a semmit, s mindenütt csak az
elhurcolt erdőt láttam... Lefeküdtem
a fűbe és felálltam, csavarogni
mentem, bámultam a csigát a kórón,
a héját a felhők közt: mindenütt
feledni akartam, de mindenütt csak
az járt eszemben, hogy még három óra
s lent lesz az én szép óriásom is:
indul a zengő acéllap felé
s mintha az én derekamban recsegne,
úgy hasít majd húsába a fűrész.