Sík Sándor: A titok - XXI. Az oszlopról

És tőletek is messze mennék,
És magamtól is messze mennék,
Egy nagyon forró nap után,
Egy nagyon hűvös éjszakán.
És messze mennék, nagyon-nagyon messze mennék.

Nem látna senki és nem sírna senki.
És ott nem volna semmi más,
Csak az ajkatlan sárga sivatag,
És csak a sápadt örök ég,
És a végtelen ég alatt
A halott messzeség,
És véghetetlen hideg hallgatás.

És megépíteném az oszlopot,
Nagyon kemény, konok kövekből
Építeném az oszlopot.
Mik ott születtek messze éjszakon,
Hol tarka tavasz sose pezsdül,
Ahol nem látni a napot.
Ottan születtek, szúró szirtfokon,
Magasan és magányosan,

És úgy meredtek az örökös éjbe,
Mint kővé vált kín, komoran,
S úgy nézett rájuk a mélység sötétje,
Mint lélekből a kétségbeesés.
Ilyen köveket hordanék fel és
Úgy építeném meg az oszlopot.

Aztán várnék egy iszonyú napot,
Amikor haragszik az Isten,
S irtóztató, irtó ítélet,
Villámok és vesztő szelek
Tombolnának a föld felett,
Mikor reszketne minden élet:
Akkor fölmennék óriás oszlopomra,
És megállnék magányosan,
És lenéznék a pusztulás tüzébe,
És villám tüze tűzne homlokomra.
És szólnék: Én vagyok a béke.