Sík Sándor: A titok - VIII. Az estéli látogatásról

Nagyon, nagyon szeretlek.
Olyan nagyon jó volt az este.

Lelkem didergő, durva dér
Zord zúzmarával rég beeste:
Száraz és szürke rút közöny.
Mind ami volt bennem fehér,
Szürkére vált és szomorúra,
Elzsibbadt minden örömöm,
S megülte síváran a lelkem
Hétköznapok beteg borúja.

Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
Oly rég nem gondoltam reád.
Sok-sok napot és éjszakát
Zsibbatagon, könnyes-bolondul
Nélküled dideregtem át.

És Te azért el nem feledtél.
Rossz, langyos vizet, undorodva,
A szájadból ki nem vetettél.
Te vártál rám és megkerestél.
És mikor tegnap hazajöttem,
Hideg és síró őszi estén,
És sírva, fázva, megtörötten,
Magamtól csúffá csömörlötten,
A lámpát lassan eloltottam
És végigdőltem ágyamon:
Akkor a bús sötétben, ottan,
Lassan, lassan, hallgatagon,
Az ágyam szélére leültél.
Jól láttalak a szikra-tűznél,
Mely két szemedből égetett
És fölgyújtotta a lelkemben
A hamvadó nagy tüzeket.

Néztél, néztél, Te mindig engem,
És én csak téged néztelek.
Szinte hallottam sisteregni
A tüzeket a sötétségben,
És tudtam, hogy valami elmúlt,
És újra sírtam, újra égtem.
És szüntelen, ezerszer, mindig
Csak ezt susogtam: Édesem!
És lázzal tüzelő kezem
Simogató kezed kereste.
És megcsókoltam lázasan.

És könnyesen és boldogan
Úgy aludtam el akkor este.