Sík Sándor: A titok - VII. A messziről szóló ének

Ismeretlen lomb alatt
Fakó földön, fakó szívvel,
Ültem, ültem egymagamban,
Mint az árnyék, mint az este,
Néma-könnyes őszi este.
Ültem-ültem és zokogtam.
És fejemre halkan hullott
Sárga, zörgő, holt levél.

És csak ültem könnyesen,
Mint a fázó őszi alkony,
Mely besírta vállam, arcom
Hűvös könnyel, holt levéllel.
Messzi-messzi csak csilingelt
Csalogató messze nóta.
És én mindent elsirattam:
Harcot, álmot, életet.

Ez a minden-siratás!
Három nap és három éjjel,
Mint az árnyék, mint a felhő,
Ültem ottan és zokogtam.
Harmadik nap virradóra
Mind a könnyemet kisírtam.
És az ének messze-messze
Egyre csengett, egyre hítt.

Hajnal égett mindenütt,
Harmadik nap virradóra.
És a dal hangosra harsant,
És nekem a holt avarból,
Nem tudom hogy, nem tudom mért,
Lábra kellett állnom ottan,
És a két karom kitárni,
És dalolni hangosan.

És az ének egyre hítt.
Nem tudom ki, nem tudom hogy,
Átkarolt két meleg karral
És kezem kezébe vette,
És elindult, arra indult,
Amerről a hajnal égett,
Amerről az ének csengett.
És én mentem hangtalan.

És megállnom nem lehet.
Most is itt van, mindig itt van,
Most se tudom nem követni,
És az arcát most se látom.
Azt az útat, hunyt szemekkel,
Énekszóval, tárt karokkal,
Most is járom, egyre járom.
És az ének egyre szól.