Vihar Béla :Látsz-e a halálból?

Isten helyett, kit hittem szenvedéllyel,
most anyám emlékének vallom halkan
a titkaim, ha magamra maradtan
az ágyam mellől rám tekint az éjjel.
Őt szólítgatom: látsz-e a halálból?
Neki mutatom örömöm, kudarcom,
és feléje emelem fel az arcom…
A sötétben talán keze világol.
Őt hallom-e, hogy ajka nyílik szóra…?
Ó, tudom, nincs túlvilág, csak koporsó,
és minden egyéb vígasznak is oly olcsó:
a reménység gyermekded víziója.
Ám agysejtjeim mélyén ott vár, hallgat;
innen jár fel, bolyong e túlvilágban,
emlékeim közt, gomolygó homályban,
kicsiny szatyorral ballag, egyre ballag.
A fellegekbe, égbe mendegélne,
hol takarítna, főzne, ha tehetné…
A csillagokról a port sepregetné.
De néki más törvény az osztályrésze.
Olykor mécsfényt gyújt ő a perc mélyében…
Már velem eggyé lett és el nem válik:
most én viszem őt magamban, halálig,
ahogy egykor ő hordott bensejében.