Kétféle szemlélet van. Az egyik szerint az ember megtestesült, isteni szellem. A másik szerint egy kifejlett őssejt, aki elkezdett érezni és gondolkodni, és Istenről ábrándozni. (Apropó: "Isten-hormon" is van!)
A két szemlélet ott érintkezik, hogy egyszerre vagyunk mindkettők: test és lélek, sár és napsugár, bukott isten és fejlett állat. Azt, hogy a test a "lélek ruhája", csak akkor éljük át, ha meghalunk és levetkőzünk.
Odáig ez a testi ruha: mi magunk vagyunk.
A két szemlélet ott érintkezik, hogy egyszerre vagyunk mindkettők: test és lélek, sár és napsugár, bukott isten és fejlett állat. Azt, hogy a test a "lélek ruhája", csak akkor éljük át, ha meghalunk és levetkőzünk.
Odáig ez a testi ruha: mi magunk vagyunk.
Ez a ruha érez. Nagyon fáj. Szomorúvá és boldoggá tesz. A test, mint egy hegedű, az élet legmagasztosabb muzsikáját is eljátssza. De ha zenét tanulsz, hiába ismered meg a fának vagy a húroknak a vegyi szerkezetét, attól még nem tudod eljátszani a Kreutzer-szonátát vagy a Pacsirtát
-mert ezt csakis a lélek útján tanulhatod meg. Nem mindegy, milyen hegedűn játszunk. Hogy miből vannak a húrok s mennyire feszesek. Nyilván az sem mindegy, hogy a rezgéseknek milyen fizikai természetük van. De ha szépen akarsz hegedülni: a muzsikára kell figyelned.
A lelkedre. Még csak nem is a füledre: Beethoven süket volt.
Így vagy az Élet művészetével is!
Lélekkel kell megtanulni.
 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése