Feldmár András

Létezik egy könyv, amelynek a címe: Jonathan Livingston Seagull.
( Richard Bach: Jonathan, a sirály) Ez nagyon jó történet. Arról szól, hogy ez a sirály, nagyon szeretett magasan repülni. De amikor felszállt, mindig azt hitte, hogy valami nincs rendben vele, mert ezt mást sirályok nem csinálták, senki sem volt ott, így hát nagyon egyedül érezte magát, aztán visszaesett, visszajött.
Próbálta elmondani a barátainak az élményét, hogy azok vele menjenek, de ők nem tudtak vele szállni. Egyszer elhatározta, hogy addig repül fel, ameddig csak tud, még ha ez az életébe fog is kerülni. És elhatározta, hogy ha nincs ott egy barátja sem, egy lélek sem, akit ismer, akkor is otthagyja azokat, akik csak alacsonyan tudnak repülni, mert az olyan unalmas, hogy nem érdemes azon a szinten maradni. Tehát, ha egyedül lesz egész életében, akkor is felmegy olyan magasra, ahol jól érzi magát. A kellemes meglepetés számára az volt, hogy ment-ment, és egy darabig ugyan senki sem volt, de akkor egyszerre csak talált egy réteget, ahol nagyon jól érezte magát, s nem volt egyedül, ott voltak más sirályok is. Azok a sirályok azonban, akik lent voltak, nem is tudták, hogy ott fönt vannak más sirályok.
Addig, amíg az ember oda nem kerül, ahová valóban tartozik, addig nem tudja soha, hogy van-e valaki más ott. Csak akkor tudja meg, ha már ott van. Tehát szerintem, amikor az ember olyan magasra megy, annyi létrehozó hurkon keresztül megy át, amennyin csak képes, akkor látja meg, hogy ki van ott, akkor látja meg, hogy kivel lehet ott találkozni. Szerintem azért maradunk alacsonyan, mert félünk egyedül lenni. Visszatart az a rettegés, hogy ha én teljesen úgy szárnyalok, ahogy én akarok szárnyalni, s azt csinálok, amit én akarok, és nem fékezek, s megyek úgy ahogy tudok, akkor egyedül leszek.
Meg kell próbálni.