Sík Sándor: A titok - XXV. Mennyegzős ének

Nem! Gyűlölöm a lemondás igéit,
Minden fél-élet átkozott legyen!
Nem kellenek a félszemű hunyorgók:
Én óriásra nyitom a szemem,

Hogy beleférjen minden, ami fény,
És ami tűz, mind a lelkembe égjen.
Átkozott, aki lehunyja szemét
És megbújik penészes pincemélyen.

Nem! Ez a könny nem a letörtek könnye,
Akik siratnak pernyés perceket,
És nem a bágyadt bénák reszketése,
Akik nyögnek egy zárt ajtó megett.

Ama látóknak könnye ez a könny,
Akik a déli napfénybe nevetnek.
Ebben a könnyben arany arca ég
Álmatlan lángú mélységes tüzeknek.

És ez a dal nem az elfordulóké:
Táncos, tüzes, nevető nászdal ez,
Azoké, akik mélyről mosolyognak,
És akiknek az éj is énekes.

Megkoszorúzva égő homlokom,
Fehér köntösben, daloló szemekkel,
A menyegzőre szökdelve megyek
Ezekkel a halk nászi énekekkel.

Mert átkozott, aki a teli kelyhet
Csak félig issza. Törvény ez, kemény.
És halott, aki félig mer csak élni,
És aki sír a násznap reggelén.

Én a kelyhemet fenékig iszom,
Mind a két karom ölelésre tárom.
Mindent, ami van, mindent, ami jön,
Mindenkit idelenn és odafönn:
Jegyajándékul nekem adja Párom.

Minden az enyém és bennem a Minden,
Összefog mindent ez a szerelem.
Testvérem mind, akinek szent az élet,
És ők a nevető nászi kíséret,
És ők dalolják a nászdalt velem.