Ott künn hűvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyílt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szívünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!
Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém…
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!
…Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szívében vágyak lángja égett…
- Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte
Karjával a világot át,
Megszántad vón’ szegény rajongót,
Ki semmiért mindent od’ád!
Mindent! Hiszen szívének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!
S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég’ az ének,
Reménye eltűnt, el… tova…
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!
Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sápadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
Epedve kérdé bánatát…
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!
Van még. Az ifjú hitte, hogy van.
Szíve megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sóhaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát…
Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
- Elszállt a lány, elűzte tőle
Az élet egy kis vihara.
Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sóvárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk…
… Ez a sorsunk… De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?
Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sóvárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók…
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyílt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szívünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!
Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém…
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!
…Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szívében vágyak lángja égett…
- Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte
Karjával a világot át,
Megszántad vón’ szegény rajongót,
Ki semmiért mindent od’ád!
Mindent! Hiszen szívének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!
S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég’ az ének,
Reménye eltűnt, el… tova…
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!
Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sápadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
Epedve kérdé bánatát…
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!
Van még. Az ifjú hitte, hogy van.
Szíve megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sóhaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát…
Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
- Elszállt a lány, elűzte tőle
Az élet egy kis vihara.
Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sóvárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk…
… Ez a sorsunk… De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?
Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sóvárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók…
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?

3 megjegyzés:
Ó, Arozika, ez a "mese" imádnivaló...benne van minden, a lágyság, az szomorkás elkalandozás, a figyelem, a lélekoltalom, a szeretet, gyengéd egymásra találó gondolatok és érintések...a "csattanó" :)
Lélekringató volt átélni újra ezen sorokat. Mindig megtalálod azokat a szépségeket, amelyek tükrözik belső simaságodat!
Legyen az álmod különleges, pihentető éjjeled mélyén!
Ölellek!
Tudtam, hogy Te is imádod:)
Remélem éppen annyi örömöt adott Neked, mint számomra a Suttogó :)
Nagyon, nagyon köszönöm a meglepetésedet, igaz , őszinte , önzetlen törődésedet!
Olyan, de olyan érzéseket váltott ki belőlem amit a világ összes kincsével sem tudnék megvásárolni.
Nagyon jó EMBER vagy Tükör!
KÖSZÖNÖM!
Kedves Arozika!
Ismered Ady: Azuba c. versét? Ha nem elküldöm Neked!
Kigyúlt az égen esti csillag,
Szállong az éjben rózsa-illat.
Valami édes, halk zene
Távolról mintha zengene...
Szerelmes, fájó, bús a nóta:
»Sirászi kertben nincs már rózsa,
Vérpezsditő, szerelmes éjen,
Olajfa erdőn, hímes réten
Merengve várok, mindhiába...
Ölelni készen, csókra vágyva,
Szomjas szívvel itt kell epednem...
Nem jön; nem jön az én szerelmem,
Hogy szép fejét ölembe hajtsa,
Míg csókra vágy és szomjaz ajka,
Hogy üdvünktől a bűvös éjjel
Megreszkessen szerelmi kéjjel
S az erdő fojtó illatárja,
Míg lágy szellőkön messze szállna,
Mint egy csapongó, égi mámor
Susogna üdvről, boldogságról
Leroskadva egy rózsakerten...
De nem jön, nem...az én szerelmem.
Ez a világ már nem a régi,
Szerelmi tűztől lángban égni,
Hallgatni bűvös éj szavára
Csókért epedve, csókra vágyva
Vonaglani kínos gyönyörbe',
Szeretni mindig, mindörökre -
Nem, nem lehet már... vége... vége!
Szerelmünk ádáz ellensége,
Hideg szívű, kegyetlen férfi
Mért jöttél hozzánk üdvöt tépni?
Szeretni csábít mézes ajkad,
Szerelmi szóra mégsem hallgatsz.
Mért csábítád el hű szerelmem,
Mért kell hiába esdekelnem?
Elepedek egy csókra várva
Magános, csendes éjszakába'...
Mit várok én a régi csókra?
Sirászi kertben nincs már rózsa...«
*
Ott lenn, a tenger méla partján
Fanatikus beszéd kél ajkán
- Míg szavára buzgón vigyáznak -
Az idegennek, a Messiásnak.
Szól. Hangja a varázsos éjben
Majd csengve száll, majd súgva, mélyen.
Arcán ragyog a hitnek pírja,
Minden szava a szívnek írja,
Minden igéje hitet épít
S úgy hallgatják lelkes beszédit
Szép ifjai Palesztinának...
S egy közülök a régi lángnak,
Sok bűvös éjnek áldozatja,
Szép homlokát végigsimítja.
Leborul a Mester lábához,
Poros saruját könnye mossa,
Jövőbe hisz és multat átkoz...
Egy dal sirámát szellő hozza,
A partnál sír, zokog a nóta:
»Sirász kertben nincs már rózsa«.
*
Elhal a dal utolsó jajja,
Közelg a hajnal, száll az éj.
Nem dalt hoz a szellő fuvalma,
Melyből epedve sír a kéj, -
Egy őrjöngő, szerelmes asszony
Sír, átkozódik fúló hangon,
Hogy szép teste belevonaglik...
Vad átka lent, a partra hallik:
»Átkozott légy, Galileai!
Átkozottak, kik benned hisznek!
Szíved kihűlt, szeretni lángtalan
s irigyled a mások gyönyörét.
Hideg ésszel, számítón, kajánul
tőrt vetsz szívére ifjainknak
s balga, hitvány, vad tanaiddal
elcsábitod
Palesztinának legszebb ifjait.
Legyen átkozott őrjöngő tanod!
Nevedben ölje ember embertársát,
tagadja meg szívének vágyait,
sanyargassa testét, lelkét, szivét.
Bilincse légyen mindenik tanod,
sötétben járjon ezredévekig!
Legyen nyomorult!...
Mint amilyenné engemet tevél
s velem annyi rajongó szivet.
Legyen átkozott az a nemzedék,
melyet a te vallásod felnevelt,
hirdesse balgán szeretet szavát,
de szeretni ne tudjon soha!
Vér, szenvedés jelölje lépteit,
annak, aki téged meg nem tagad
s csak akkor legyen boldog az ember,
mikor vallása ismét szíve lesz
s megátkozza a te emlékedet
Galileai!
Légy átkozott!...«
...A nap feltünt az égen,
Beragyogott egy új, csodás világot,
Sok század mult azóta s most sem tudjuk:
Hogy fogott-e, vagy nem fogott az átok?!...
Ady Endre
Megjegyzés küldése