Radnóti Miklós :Szerelmi ciklus 1927-28-ból

6.

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolódzni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalan suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.