Minden férfi átélte, hogy a leányt, akit szeretett, menyasszony korában bűbájos, meleg, drága teremtésnek látta, s aztán a házasság alatt kitűnt, hogy tele van a házsártos, komisz, uralomra vágyó, kegyetlen, közönséges lélek hibáival. De ha nem is élte át, biztosan át fogja élni, mert ez a tapasztalat a férfi sorsának el nem engedhető, szükségszerű állomása. A menyasszony egyetlen méltó jelzője: a virágos.
Ezért kell őt virággal elhalmozni, s ezért igaz, hogy a vőlegény kedveséhez virág nélkül nem mehet. A férfi azt hiszi, hogy virágot vesz feleségül. De nem. Azt a felfogást, hogy a nő és a virág rokon, sajnos, le kell rombolni, mert nemigaz. Különös, hogy a nőben levő hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverő és kiábrándító tulajdonságok eredete és gyökere nem az önzés.
Úgy értem: ha ezekkel a tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival szemben is megvédené, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény sorsa sem eszményi, hanem keményen önző, mert sok, egészen vad és nehéz, kíméletet nem ismerő feladatot kell megoldania. Elég a gyökerek munkájára gondolni: nem játék, ahogyan táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása igazolja, hogy ébernek és önzőnek kell lennie. A nőnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó ösztönéből következnek. Itt van a legnagyobb különbség a nő és a virág között. A nő ezért nem virág. A merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk és nem vethetünk egymás szemére semmit. A nőben levő gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nő, az teljesen indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz. Nem énjében levő szükségszerűség ez, hanem a lényén kívül levő rossz Hatalmak szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van.
Ennél megrendítőbb tapasztalatot egész életem folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom megkímélt tőle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nő számomra, mint az egészen természetes és ahogy ezt minden férfi azonnal megérti, sajátmagamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül, minden esztendőben csak egy cseppet. Úgy kellett végre megtennem ezt a belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erő és fölény.
Ezért kell őt virággal elhalmozni, s ezért igaz, hogy a vőlegény kedveséhez virág nélkül nem mehet. A férfi azt hiszi, hogy virágot vesz feleségül. De nem. Azt a felfogást, hogy a nő és a virág rokon, sajnos, le kell rombolni, mert nemigaz. Különös, hogy a nőben levő hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverő és kiábrándító tulajdonságok eredete és gyökere nem az önzés.
Úgy értem: ha ezekkel a tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival szemben is megvédené, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény sorsa sem eszményi, hanem keményen önző, mert sok, egészen vad és nehéz, kíméletet nem ismerő feladatot kell megoldania. Elég a gyökerek munkájára gondolni: nem játék, ahogyan táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása igazolja, hogy ébernek és önzőnek kell lennie. A nőnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó ösztönéből következnek. Itt van a legnagyobb különbség a nő és a virág között. A nő ezért nem virág. A merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk és nem vethetünk egymás szemére semmit. A nőben levő gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nő, az teljesen indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz. Nem énjében levő szükségszerűség ez, hanem a lényén kívül levő rossz Hatalmak szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van.
Ennél megrendítőbb tapasztalatot egész életem folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom megkímélt tőle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nő számomra, mint az egészen természetes és ahogy ezt minden férfi azonnal megérti, sajátmagamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül, minden esztendőben csak egy cseppet. Úgy kellett végre megtennem ezt a belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erő és fölény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése