Ha szép nőt látok és mindig újra megbűvölten nézem, mert a szép nő ellen örökre védtelen maradok, bármilyen elragadó és tündöklően szép legyen is, már látom, hogy hol van benne az irigység, a bosszú és a méreg. Bübája már nem téveszt meg.
Nem virág. Bármennyire szeretném. Bármennyire szeretné. Rám mosolyog, de tudom, hogy e mosoly titka a ressentiment. Ebbe a gondolatba már nem fogok beleöregedni. Ezen kívül is van elég, amibe úgyis kell.
Nem vagyok Dante Gabriel Rossetti álláspontján, akinek a nőről nagyon rossz véleménye volt s csaknem vallásos tiszteletben részesítette, mert, úgymond: el kellett aljasodnia, hogy szépségét megmentse. "Néha úgy látszol, hogy nem vagy te magad, hanem értelme mindannak, ami: van." És azt sem hiszem, hogy a nő éppen úgy, mint a virág, Kali istennő, Magna Mater színes ruhája, Maja tarka varázslata. Nők jól tudják azt, hogy hiába selyem, bársony, ékszer, hajviselet, pirosító, fehérítő, feketítő, mosoly, hiába az egész bolondító farsang, hiába és hiába. A nőnek az árulást csak azért kell megbocsátani - azon kívül, hogy minden ellenünk elkövetett rosszat meg kell bocsátani -, mert bár a férfit árulja el, de akinek sorsát ezzel tulajdonképpen megrontja, az ő sajátmaga. A férfi megússza. A nő belebukik, belecsúnyul, belevénül. Éppen abban bukik el, amiért árulást követett el: a szépségében.
Szabályként ki lehet mondani: ha valaki másnak hazudik, árt, mást megrövidít, megcsal, lehet, hogy az illetőt, akit megcsalt, valóban az élet kincsétől fosztja meg. Nem bizonyos. De számítani lehet rá. Az azonban holtbiztos, hogy a hazugsággal önmagát hazudja el, a megrövidítéssel önmagát rövidíti meg, a csalással önmagát csalja meg. Ez feltétlenül így van, és ez alól kivétel nincs. A más elárulása önmagamra visszaüt, s az esetleg elkerülheti, én magam soha. Aki másra kardot fog, nem biztos, hogy azt leszúrja, de önmaga biztosan kard által fog elveszni. Erre mérget lehet venni.
Nem virág. Bármennyire szeretném. Bármennyire szeretné. Rám mosolyog, de tudom, hogy e mosoly titka a ressentiment. Ebbe a gondolatba már nem fogok beleöregedni. Ezen kívül is van elég, amibe úgyis kell.
Nem vagyok Dante Gabriel Rossetti álláspontján, akinek a nőről nagyon rossz véleménye volt s csaknem vallásos tiszteletben részesítette, mert, úgymond: el kellett aljasodnia, hogy szépségét megmentse. "Néha úgy látszol, hogy nem vagy te magad, hanem értelme mindannak, ami: van." És azt sem hiszem, hogy a nő éppen úgy, mint a virág, Kali istennő, Magna Mater színes ruhája, Maja tarka varázslata. Nők jól tudják azt, hogy hiába selyem, bársony, ékszer, hajviselet, pirosító, fehérítő, feketítő, mosoly, hiába az egész bolondító farsang, hiába és hiába. A nőnek az árulást csak azért kell megbocsátani - azon kívül, hogy minden ellenünk elkövetett rosszat meg kell bocsátani -, mert bár a férfit árulja el, de akinek sorsát ezzel tulajdonképpen megrontja, az ő sajátmaga. A férfi megússza. A nő belebukik, belecsúnyul, belevénül. Éppen abban bukik el, amiért árulást követett el: a szépségében.
Szabályként ki lehet mondani: ha valaki másnak hazudik, árt, mást megrövidít, megcsal, lehet, hogy az illetőt, akit megcsalt, valóban az élet kincsétől fosztja meg. Nem bizonyos. De számítani lehet rá. Az azonban holtbiztos, hogy a hazugsággal önmagát hazudja el, a megrövidítéssel önmagát rövidíti meg, a csalással önmagát csalja meg. Ez feltétlenül így van, és ez alól kivétel nincs. A más elárulása önmagamra visszaüt, s az esetleg elkerülheti, én magam soha. Aki másra kardot fog, nem biztos, hogy azt leszúrja, de önmaga biztosan kard által fog elveszni. Erre mérget lehet venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése