Müller Péter

Megmártóztam a Duna hűs vizében, s meztelenül, mint egy csecsemő, kifeküdtem a napra.
Figyelni kezdtem. Kívülre, belülre.Először a madarakat hallottam meg.
Városi ember számára, aki nem a földön, hanem aszfalton él, betonházak között, pléhautóban,műanyag ülésen, elektromos műfények, műképek és
műhangok között, ez az első, ami meglepő: a valódi lét hangjai.
Szólók, duettek és kórusok vibráltak körülöttem, szorgalmas kopogások, szerelmes füttyjelek és vidám, önfeledt áriák.
Minden hangban egy sajátos jellem nyilvánítja ki magát. A mi cirkusz- porondunkon csak kétféle bohóc van:aki adja, s aki kapja a pofonokat
- a hatalmas és a kiszolgáltatott -, de ebben az isteni cirkuszban
rengeteg lény játszik: panaszkodó és cserfes, lelkes és együgyű, büszke és butácska, kéjsóvár lány és mutáló kamasz, károgó brácsás, békakórus
és fakopács, aki néhány óvatos koppintás után olyan ütemeket ver ki
a fa törzsén, hogy minden dobos megirigyelhetné.És ebben az óriási
zenekarban egyetlen zenész nem volt, aki ne lett volna vidám!
Szomorú madárfütty nem létezik!
Teli volt örömmel a bokor, a falomb, még a felhőtlen égbolt is
- és én ezt idáig nem hallottam!Nem vettem észre, miféle ÉLET van körülöttem,s most már bennem is. Süket lettem a létre, mert azt
képzeltem, hogy ezen túl még van valami „plusz”, amit el kell érnem,
ki kell harcolnom, be kell kasszíroznom,s amíg az nincs meg, nem érdemes másra fülelnem,mert akkor lemaradok. „Jó, jó, élek, ez rendben van!”
- mondtam a legnagyobb csodára.
- „De mi van ezen felül még?! Mi lesz a pénzemmel, a sikeremmel, a
dicsőségemmel? Ki írja meg a könyvemet, ha én csak heverészek itt a
fűben, s nem teszek mást, csak „élek”?”

Hevertem a Duna partján... nem történt semmi...
nem teljesült semmilyen vágyam...
egyszerűen csak voltam... Éltem... És tudtam, hogy élek.

Boldogság-részlet